Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 3. szám - Végel László: Peremvidéki feljegyzések

Végei László

Peremvidéki feljegyzések

7?

M.\.ózsalugasok és könnygázbombák) Néhány hét múlva Újvidéken népkonyhát nyitnak. A televízió kamerája előtt az apák panaszkodnak: a gyerekek előtt tekintélyüket vesztették, mert a fizetésből még kenyérre sem futja. Ha egyáltalán kapnak fizetést. . . Szertefoszlott a jugoszláv önérzet. Az állampárt a hetvenes években a dollárkölcsönök esztelen pazarlásával korrumpálta saját alattvalóit, akik sokáig Kelet-Közép-Európa kiváltságosainak hitték magukat. A kölcsönök elapadása után az állampárt nacionalista kábítószerrel folytatta a megvesztegetést. Előbb kis adagban, aztán nagyobban. Ha ez sem hat, akkor jöhet a gumibot, a vízágyú, a könnygázbomba.

A televízióban utólag sugárzott képsorok tanúsítják, miként kerítették be 1991. március 10-én a rohamrendőrök a belgrádi egyetemistákat, hogyan vetették közéjük a sötét, szeles balkáni éjszakában a könnygázbombát. A kép sarkában újságlapokat lebegtetett a hideg Kossava. Az a nemzedék fuldoklott, amely embertelen feltételek között fogja megtéríteni az apák elpazarolt kölcsöneit. A Nagy Korrupciót megrendező néhai komisszárok pedig a liberális lapokban nagyobb demokráciát követelnek. Ha ugyanis a mi „demokráciánkban” kell a másik „demokrácia” ellen kell ágálni, akkor az egykori ádáz pártkomisszár is „természetes szövetséges”.

Az európai közvélemény meglepetten kérdezi, mi történik Jugoszláviával? Az immár két évtizede tartó nagy szemfényvesztés sokáig őket is félrevezette. És minket is! A múltban tapogatózok, eszembe jut egy régi fülledt júniusi délután. A hatvanas évek végén önkéntes száműzetésben Szenttamáson éltem. 1968. június 4-én éppen Újvidéken jártam, s hallottam, hogy Belgrádban a vasúti aluljáró előtt rendőrök gumibottal verték az egyetemistákat. Akkor a gumibotok a baloldali libertinus eszményekre hullottak. Újvidéken másnap délelőtt suttogva terjesztették ezt a hírt. Az újságok a huligánok rendbontásáról cikkeztek. Sokan hitetlenül csóválták a fejüket. Szerettem volna látni a tv délutáni híradóját és kapóra jött, amikor az utcán az egyik ismert költőre bukkantam. Megkértem, siessünk a lakására, mert nemsokára kezdődik a híradó. Elmondtam, hogy Belgrádban felháborító dolgok történnek. Bizalmatlanul mért végig, de nem a szobába, hanem a kertjébe vezetett. A rózsalugast mutogatta és elégedetten állapította meg, két új szerelmes verset írt a feleségéhez. Sürgetésemre bevezetett a szobába, érdektelenül nézte a jelenetet, amint a rendőrök gumibottal törnek az egyetemistákra. Az ezt követő években sorra vette át a díjakat, és a költészeti mítingeken Titóról és a forradalomról szavalta a verseit. Ilyen volt a közép-kelet-európai „esztétizmus”. Újabban pedig azokat a nehéz időket ostromolja. Nem ítélem el, legalább tudom, hogy a peremvidéken boldog emberek is éltek.

1