Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Porkoláb Tibor: A „nagy pátosz” könyve (Márai Sándor: Napló 1943-1944, 1945-1957)

mentes, amely — a nyelvi alakítás artisztikusságából, kifinomultságából következően — néhány Márai-mű kétségtelen jellemzője. A Napló rendkívüli írói teljesítmény, nehezen vitatható, hogy az életmű legjelentősebb alkotásai közé tartozik.

„A NAPLÓ, A LEGBIZALMASABB IS, MINDIG AZ EMBERISÉGNEK KÉSZÜL” A Napló mind tematikailag, mind strukturálisan meglehetősen összetett alkotás. Az első kötetben a háborús reflexiók vannak túlsúlyban, a vállalható emberi és írói magatartás demonstrálása áll a középpontban. A második kötettől előtérbe kerülnek az emigrációs létformával kapcsolatos gondolatok („tulajdonképpen miért is vagyok én Amerikában? [.. .] azért, mert csak így remélhetem, hogy magyar író maradjak.”). Innen nézve a Napló megfelel a műfaj sajátos magyar tradíciójának, hiszen a napló tipikus „emigráns műfajnak” számít a magyar irodalomban. Márai, a „hivatásos emigráns” éppen ebben a művében végzi el a legteljesebb számadást az emigráció kérdéskörével. Egyre gyakrabban tűnik föl a Napló ban az öregedés, az elmúlás élménye is („Úgy figyelem magamon, magamban az öregedést, mint egy kalandot.”). A halál gondolatával való szembesülésnek, „magatartásként” való felfogásának, megszelídítésének megrendítő dokumentuma a mű („Nincsenek halálsejtelmeim, de először érzem, hogy a halálhoz, mint lehetőséghez, közelednem kell. Ennek két módja van: egyik az életbiztosítás, a másik a gondolkodás.”). A Napló nemcsak olvasónapló, nemcsak útinapló, hanem írói munkanapló, műhelynapló is, a művész alkotói kételyeinek, az írói munka gyötrelmeinek, az „író-iparos” életformának a dokumentuma. Márai műve nem tekinthető szokványos naplónak: gerincét nem az önéletrajzi tények rögzítése képezi. Nem személyes vonatkozásokkal átszőtt korkép, nem történelmi krónika és nem eseménynaptár (hiszen még időbeliségének rendje és rendszeressége is kérdéses), hanem egy művészpolgár vallomása a világ dolgairól, a mesterség belső törvényeiről. A Napló létbölcseleti és kultúrhistóriai elmélkedések, esszéfragmentumok laza füzére, egységét a naplóíró személyisége teremti meg. Ennek a személyiségnek meghatározó vonása, hogy elsősorban önmagára koncentrál („nem az a dolgom, hogy a világra figyeljek, csak a lelkemre.”), a mű mégsem válik valamiféle magánhasználatú „gyóntatószékké”, privát „lelki menhellyé”. Az önanalízis (önreflexió, önmegfigyelés) korántsem olyan intim, mint ahogy az a műfaj esetében megszokott. Márai műve „irodalmi” napló, tudatosan a nyilvánosságnak szánt műalkotás. A szelekciós, redukciós és absztrakciós szövegképzési eljárások világosan jelzik, hogy a naplóíró eleve feltételezi az olvasókat, tehát a legszokványosabb irodalmi igénnyel hozza létre művét. Az Ég és Föld önkommentárjai mindezt nagyon pontosan megfogalmazzák: „talán őszintébb, ha őszintén bevalljuk, hogy nem tudunk egészen őszinték lenni, írók, semmiféle írásunkban, leveleinkben és naplójegyzeteinkben sem. [ . . . ] nem tudok másként írni, csak a láthatatlan nyilvánosság számára [... ] A napló, a legbizalmasabb is, mindig az emberiségnek készül.” A Napló Márai írói alkatának talán a leginkább megfelelő műforma. Egyszerre érvényesülhet benne az író vallomásos hangoltsága és bölcseleti-reflexív hajlama. Egymás mellett jelenhet meg így az atmoszférikus pillanatkép és a kultúrtörténeti esszétöredék, a stilisztikai ujjgyakorlat és a létbölcseleti elmélkedés, a személyes élménybeszámoló és az erkölcsi maxima, a nosztalgikus-elégikus emlékezés és az emberi-művészi hitvallás.

74