Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Porkoláb Tibor: A „nagy pátosz” könyve (Márai Sándor: Napló 1943-1944, 1945-1957)
figyelemmel és kérlelhetetlenül” olvas, a szakrális tárgyak, a szent iratok rangjára emeli a könyveket. A könyvek nemcsak tanítanak és gyönyörködtetnek, hanem az élet mélyebb értelmét adják, sőt bizonyos helyzetekben — ez Márai számára a világháborús években , válik nyilvánvalóvá — egzisztenciális jelentőséget kaphatnak, a legvégső szellemi menedéket jelenthetik: „A történelem, ez az eszelős kórrajz . . . Néha egy pillanat e fülledt zűrzavarban: Konfucius, Buddha, Dante, Shakespeare, Arany, Goethe. A többi téboly, unalom és gyalázat.” Változatos, gazdag és hatalmas mennyiségű az az olvasmányanyag, amely a Naplóból megismerhető: Márai leggyakrabban a világirodalom alapműveit (Goethe, Shakespeare, Platón, Arisztophanész, Gide, Montaigne, Stendhal, Thomas Mann, Baudelaire, Csehov) lapozgatja, de rendkívül nyitott és érdeklődő más jellegű olvasmányok iránt is (olvassa például Hippokratészt, Freudot, Lenint, Julianus császár leveleit, a taoistákat, Táncsics Mihály önéletírását, de érdeklik a kínai parasztlázadások, az úri királysírok és a „csillagrendszerek organikus életfeltételei” is). Márai számára nincs fontosabb a betűknél, szavaknál, mondatoknál, „Egy tájleírás többet mond nekem, mint a táj, melyet leírtak.” — írja önnön „pánliteralizmusáról”. Mindig felfokozott várakozással és szellemi izgalommal, de hallatlanul szigorú mércével válogat az olvasmányok közül. A könyvekben rendszerint személyes sorsproblémáira keresi a megoldást, szinte intuitív erővel képes rátalálni az adott életszituációnak megfelelő olvasmányra („azzal az ösztönnel találom meg olvasmányaimban a választ arra, ami éppen foglalkoztat, ahogyan az állat táplálékát keresi,,). A Napló az olvasott műveket ritkán elemzi, értelmezi, sokkal inkább az éppen aktuális, személyes olvasatot tartalmazza. Ennek ellenére azért találhatunk néhány nagyon pontos és lényeglátó irodalmi jellemképet is a műben. Maugham hőseit például így karakterizálja a naplóíró: „Minden Maugham-alak jólszabott ruhája zsebében hordozza a gyilkosságot, mint a rövid pipát és a csekk-könyvet: Ez a démonizmus gépies, unalmas.” „TÖKÉLETES, GÚNYOS, ALAPOS, RÉSZLETES, SZŰKSZAVÚ, ALÁZATOS, FÖLÉNYES ÍRÁS” A Napló is bizonyítja: Márai a legszebb nyelven író magyar írók egyike. Stílusa — sokan leírták már — érzékletes és pontos, a mérték, a letisztultság, az árnyaltság jellemzi. A stiláris remekléseknek, a „fölényes írásnak” számtalan példáját olvashatjuk a Napló ban: „Egy üzletben találok egy tőrös sétabotot. Pompás penge. Egyetlen szúrása keresztüldöfi a mellkas bordázatát. Csendes és biztos fegyver. (...) A settecen- to előkelő kegyetlensége él ebben az urbánusán álcázott gyilokban. Ez a fegyver, amelynek valóban „stílusa” van — nem véletlen, hogy stilétnek nevezik.” Egy másik példa: „A nápolyi királyi palotában XII. és XIV. századbeli egyházművészet remekeit állították ki, leginkább „Pietá”-kat. A Krisztus-testek, melyeket campaniai művészek faragtak kőből és fából, a királyi termek falán sorban függenek, mint a mészáros üzletében a kampón a nagy állattetemek ... Ez a kiállítás „kezdetleges realitásával olyan, mintha egy kínzópince hullakamrájába tévedne a vándor”. A naplóíró különösen vonzódik a bizarr és groteszk jelenetekhez, a tragikomikus és abszurd helyzetekhez. A művész elemi erejű kíváncsiságával, fokozott figyelmével fordul a világ dolgai felé, és az ínyenc ösztönös érzékenységével, kifinomult ízlésével válogat az események, jelenségek, figurák, hangulatok karneváli forgatagából. A háború számára egyfelől valóban az embertelenség, az erkölcstelenség és a barbárság szimbóluma, másfelől azonban inspiráló közeg, művészi kihívás is, olyan katar- tikus élmény, olyan termékeny irracionalitás, amely művészi teremtésre ösztönöz. A romos főváros szomorú díszletei között például különös jelentőséget kap egy lampionvásárlás megható, lírai története: „A negyedik üzletben kapok lampiont. Kísérteties üzlet. A városban, melynek kilóg a bele, a sorházak között, ahol mindenki élelmiszer után szalad, egy üzlet, ahol nem változott semmi: a feleslegeset árulják itt, a varázsosat és a mesébeva- lót. [.. . ] Két öreg ember lézeng e különös szaküzletben. Láthatóan éheznek. Óhajom felvillanyozza az öregeket. Ki vásárol manapság lampiont?... kérdésem elhangzik, s látom, hogy a tulajdonosok egyszeriben hinni kezdenek az emberiség jövőjében.” Márai nyelvi invenciója, művészi ereje szinte páratlan. A magyar prózának csak olyan mesterei hasonlíthatók hozzá, mint például Kosztolányi. A Napló még attól a „modorosságtól” is 73
