Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Porkoláb Tibor: A „nagy pátosz” könyve (Márai Sándor: Napló 1943-1944, 1945-1957)

nevelnie nemzetét, mindig csak a végső dolgokról beszélhet.”) Ennek megfelelően szövegalakítását az állandó lírai ihletettség és emelkedettség, az egyenletes érzelmi lendület határozza meg. A Márai-szöveg alap jellegzetessége a patetikus hangoltság és az atmoszférikus sűrítettség. Az örök kérdésekre való koncentráció heroikus művelete hozza létre a „nagy pátosz” könyvét, a Naplót is: „Az életben volt az irodalom, a zene, a művészet, a szerelem és a halál. Ez volt az értelme. A többi napihír vagy történelem, egyszóval mellékesség. Bele kell halni, de kár törődni vele.” A naplóíró valóban Isten, a művészet és a halál kérdéseit állítja a középpontba, és így látszólag a történelem kiszorul a műből, sőt a történelmi-politikai események tudatos kiiktatásáról is beszélhetünk. Ez a redukció, ez a demonstratív hiány azonban a rafinált művészi hatáskeltés egyik legfontosabb eszköze. Például — egy Hermész-kultuszról szóló Kerényi-tanulmány dicsérete és a leányfalui költözködést megörökítő beszámoló között — egy mondatban közli Magyarország katonai megszállásának tényét. A mondat éppen információközlő tömörségében, szikár tényszerűségében döbbenetes hatású, nem követi semmiféle érzelmi reakció vagy értelmező kommentár: „A németek megszállták Magyarországot.” Könnyen felismerhető itt az a kompo- zíciós elv, melynek hatására a külső (elsősorban történelmi és politikai) események és a belső történések feszültségteremtő ellenpólusokként funkcionálnak a szövegben. Ez az írói eljárásmód egyfelől valóban a minimumra korlátozza az eseménytörténetet, a Napló „kordokumentációs” szerepét, másfelől azonban éppen azt érzékelteti, hogy a kultúrtörténeti beszámolók, a bölcseleti reflexiók mögött mindig ott rejtőzik a XX. század közepének lidérces históriája. A mű szinte minden szövegegysége valamiképpen a háttérben maradó (kiiktatott), de hangsúlyosan jelen lévő történelemre reflektál. A kor, a történelmi közeg tehát elsősorban áttételesen, a naplóíró személyiségén keresztül jelenik meg a Napló-ban, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem találkozunk direkt korábrázolással a műben: „Egy sárgacsillagos gyerek, kinek szüleit és nagyszüleit vagonokban elhurcolták a lengyel depor- tációs telepekre — a gyerek megmenekült s egy intézetben él —, a vasárnapi ünnepségen verset szaval. Nyolc éves. A verset ő választotta. Ezt szavalja: Magyar vagyok, magyarnak születtem / Magyar nótát dalolt a dajka felettem / Magyarul tanított imádkozni anyám / És szeretni téged, gyönyörű szép hazám s a néhány ember a teremben, aki ismeri a gyerek sorsát, sápadtan ül. A hideg végigszalad a hallgatók hátán.” íme, egy pontos és tömör látlelet a korról.

„CSAK EZ SZÁMÍT AZ EMBER SZÁMÁRA: A MŰVÉSZET” Az eszkatologikus korviszonyok, a történelmi „horror” mellett a Napló másik elementáris élménye a minden- ség teljes pompájára, a természet rendjére, harmóniájára és szépségére való rádöbbenés („Állandó csodák között élek. /.../ Csoda, minden csoda.”). A létezés „csodájának” ezt az eksztatikus ünnepét egészíti ki az a szenvedélyes érdeklődés és mély áhitat, amellyel a naplóíró a kultúra és a művészet örök értékei felé fordul: egy Bach-fúga, egy Rilke-vers, egy Goya-kép, egy Palladio-épület, egy Goethe-gondolat, egy Rodin-szobor lehet az, amellyel az ember hozzá tud adni valamit a világ csodálatos művéhez. Márai a kultúra megszállottja, a művészet mániákusa — még utazásai sem tekinthetők másnak, mint az emberiség nagy kultúrtörténeti és művészi teljesítményeihez való zarándoklatoknak. Nem a turisztikai látványosságok, hanem az ember kultúraalkotó és önkiteljesítő képességének produktumai érdeklik elsősorban. Amerikában éppen azt hiányolja, ami Olaszországban olyan felejthetetlen élményt jelent számára: az organikusan felépülő kultúrát, az életforma históriai megalapozottságát. A „homo viator”-nak, a kultúra zarándokának az olyan „do- mesztikált” táj tetszik igazán, ahol a természet harmonikus összhangban áll az emberi teremtéssel. Egy város nem konkrét látvány a számára, hanem mindig historikum, történelmi képződmény. Európa sem csupán földrajzi egység, kontinens, hanem valamiféle ' szellemi jelenség, a kultúrában megtestesülő entitás, a térképészeti és politikai tényeken felülemelkedő idea, a műveltség és az értékteremtő polgári munka metaforája. Márai nemcsak kíváncsi utazó, hanem megszállott olvasó, „könyvember” is. Igazi otthona: a könyvtár. A Napló jó részét akár olvasónaplónak is tekinthetjük, hiszen olvasmányélmények rögzítését és továbbgondolását tartalmazza. Márai, aki „áhítattal, szenvedéllyel,

72