Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Porkoláb Tibor: A „nagy pátosz” könyve (Márai Sándor: Napló 1943-1944, 1945-1957)

dolgom, hogy összeillesszem az alany és állítmány segítségével a fogalmakat — akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ.”), az Írástudók küldetése pedig a heroikus intellek- tualizmus, a megalkuvás nélküli minőségigény, a kétségbeesetten védelmezett mérték és a legfőbb értékként tételezett műveltség képviseletében teljesedik ki. Az írástudók és a művészek a jogrend, a kultúra, a humanizmus, az emberi szolidaritás, az „európaiság” eszméje és a kartéziánus alapértékek nevében fordulnak szembe az „Indusztrializmus” és a „Militarizmus”, az emberi mértéket meghaladó („kolosszális és gigantikus”) jelenségek uralmával. Ez az értékőrző magatartás elsősorban az individuum védelmét tekinti feladatának. Márai — a spengleri kultúrkritika felé tájékozódva — a barbár tömegektől, az „eltömegesedéstől” félti az egyéniséget. És mivel az individualitást az „európaiság” egyik legfontosabb összetevőjének tekinti, „a polgári individualitás felbomlását (. . .) az európai örökség megsemmisülésével azonosítja” (Kulcsár Szabó Ernő). A Napló — és a Márai- művek nagy részének — krízistudata innen eredeztethető. Az alapélmény, az „európaiságot” jelképező polgári értékrend, életforma és kultúra válsága azonban nem csupán bölcseleti absztrakcióként jelenik meg a Napló ban, hanem a konkrét, személyes vonatkozások is előtérbe kerülnek. Márai az azonosulás, a vállalás gesztusával saját helyét is pontosan kijelöli ebben a történelmi folyamatban: „Polgári családból születtem, polgári műveltségben nevelkedtem. De az európai polgárság nagyon sokat adott az emberiségnek. Ha pusztul ez a réteg, pusztuljak vele.” Legfontosabb írói feladatának („talán életem egyetlen, igazi feladata”) tekinti ennek a szétesési folyamatnak a pontos és hiteles megírását. Az író méltósága abban rejlik, hogy képes a „fölényes írás”, a „mesterségbeli biztonság” segítségével érvényes és maradandó formát adni a pusztulásnak. A naplóíró önmagát „egy elmúló kultúra egyik maradék embereként” jellemzi, érthető tehát, hogy legkedveltebb írói között felbukkan Mikszáth és Krúdy neve, hiszen ők világosan „látták a végzetet, mely beteljesedik világuk fölött” (Szegedy-Maszák Mihály). Mikszáth írói világáról így ír Márai a Naplóban: „írói erénye: bölcs, komisz, szomorú cinizmusa. (. . .) Ez a világ szétfoszlik, nincs tartása többé, ezek az emberek már csak tengenek egy életformában, amelyből minden berendezési tárgyat, értéket széthordott a komisz hitelező, az idő.” Krúdy műveit is elsősorban azért szereti, mert lényegi vonásuk a nosztalgikus azonosulás egy letűnő világ figuráival, tárgyaival, hangulataival. Márai egyik legfontosabb műve, a Szindbád hazamegy egyrészt sikeres stílusimitáció, a fölényes mesterségbeli tudáson alapuló hódolói gesztus, a Krúdy-írásművészet iránti mély vonzódás megnyilatkozása, másrészt a Krúdy- Szindbád által jelképezett világ (a „másik Európa”, a „másik Magyarország”), azaz egy hajdanvolt „aranykor”, egy életideál lírai-elégikus megidézése. A regény akár a régi világ „enciklopédiájának” is tekinthető, hiszen megjelennek benne a múlt rekvizítumai, az „úriemberség” ceremonialitásának és ritualitásának leglényegesebb mozzanatai. A Szindbád hazamegy — miként a Napló is — egy nosztalgikus ideálvilág, egy kifinomult és átesztétizált polgári-művészi létforma iránti vágyakozás megtestesülése. Márai, a „pusztulásesztétika” mestere tudatosan vállalja anakronisztikusságát, így az alapvetően konfesszi- onális jellegű Naplót erőteljesen áthatja az apologetikus szándék.

’’MINDIG AZT FIGYELNI A RÉSZLETEKBEN, AMIBŐL FÉLREÉRTHETETLENÜL KÖVETKEZTETNI LEHET AZ EGÉSZRE” A naplóíró számára egy konkrét élmény, egy megfigyelt jelenség csak gondolati összefüggéseivel, bölcseleti hátterével együtt létezik. Az alkalmi, az aktuális, az eseti (leggyakrabban útiélmények és olvasmányélmények) rendszerint egyetemes kultúrhistóriai távlatokba helyeződik. A kon- templáció, a meditáció ezért válik a Napló jellegadó sajátosságává. A bölcselkedő-elmélke- dő karakter egyébként az egész Márai-életmű meghatározó vonása — nem véletlenül nevezi Rónay György Márait — kissé ugyan gunyorosan — afféle „balkáni Erazmusnak”. A Napló erőteljes reflexivitása gyakran átvált aforisztikus tömörségű, már-már a maximák esszenciális megfogalmazásaihoz közelítő beszédmódba. (Ennek a tendenciának a végpontja — a művészi sikerét illetően eléggé kétséges — Füves könyv.) A Márai-mű mindig az „egészről”, a „lényegesről”, a „végső dolgokról” kíván beszélni. (A Szindbádhazamegy- ben így ír erről: „az író, kinek a legnemesebb érzésekre és a legfőbb igazságokra kell

71