Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Porkoláb Tibor: A „nagy pátosz” könyve (Márai Sándor: Napló 1943-1944, 1945-1957)
Porkoláb Tibor A „nagy pátosz” könyve (Márai Sándor: Napló 1943—1944, 1945—1957) V ISSZA KELL HÚZÓDNI EBBE A NAPLÓBA” Nem véletlen, hogy Márai 1943-ban, a világháború idején kezdi írni Naplóját. Az irracionális és abszurd viszonyok között, az anarchikus és kaotikus külvilággal szemben a belső emigráció, az önmegőrzés lehetőségét jelenti az író számára. „Most el kell hallgatnom — írja —, vissza kell húzódni ebbe a naplóba, regényembe, az írásba, ahogyan a sors, a lelkiismeret, a betű nevelő szerepe megparancsolják.” Mivel a kötelességteljesítést tekinti az emberi élet egyik legfőbb princípiumának, a magyar történelem egyik „legförtelmesebb” fejezetének érzett időszakot az írás kötelesség-etikájába menekülve éli át. A heroikus és morálisan indokolt íráskényszer mellett a kultúra és művészet nagy alkotásait is segítségül hívja. A könyvtár- szoba falai által határolt belső szellemi élettérben végzi az írói munka önként vállalt robotját („Dolgozom, különben megdöglöm.”) és olvassa az emberi szellem kimagasló teljesítményeit, imádott klasszikusait. Ezekben az apokaliptikus időkben Marcus Aurelius („a nagy, nemes és hűséges barát”), Goethe („az egyetlen emberfantom a világmindenségben, kinek kezét most, mikor készül összedőlni fejem felett a ház és a világ, meg tudom ragadni.”) és Montaigne jelentik a szellemi társakat Márai számára. A történelmi szituáció szükségszerűen felerősíti — a Márainál egyébként is állandóan jelen lévő — önértelmező, önmeghatározó mozzanatokat, a számvetés és szerepkeresés kényszerét. A Napló — ilyen értelemben — nem más, mint e szerepkeresés folyamatának rögzítése, és a megtalált szerep felmutatása, demonstrálása. A montaigne-i magatartás megrendítő és példázatos élményként hat Máraira: „öreg, ravasz Montaigne, a polgárháború, az őrült hugenották és pápisták, a dögvész közepette a toronyszobában, beszélj!” A vállalható és hitelesnek érzett szerep keresése során eljut a montaigne-i „toronyszoba” ideájához: a naplóíró Márai „magyar Montaigne”-ként figyeli az „őrült” világot egy XX. századi „toronyszobából”. A külvilág anarchiáját a naplóíró személyiségének belső rendje, mértéktartó fegyelmezettsége ellenpontozza. A Marcus Aurelius-i életelvek, a sztoikus morál magaslatából („türelemmel, megértéssel, a lélek mélyére vonulva el”) szemléli az élet forgatagát. A kontemplativ távolságtartáshoz, a rezignált részvéthez a fegyelmezett belenyugvás, az elfogadás gesztusa társul. Márai azonban nemcsak elfogadja életének „dekompozíciós folyamatát” („Az elmúlt években, sorjában, elvesztettem a munkám, az otthonom, elpusztult a társadalmi réteg, amelynek írtam, aztán elvesztettem a házam, az anyanyelvem, a jogi személyiségem.”), hanem valamiféle mitikus kezdetként, jelképes megtisztulásként, újjászületésként értelmezi a régi rend és életforma pusztulását („Minden elveszett, minden. I... I Végre szabad vagyok!”). A polgári „rendből” való kiszakadás a „kaland”, a művészi létezésmód lehetőségét villantja fel Márai előtt. ”EGY ÉLETFORMA, MELYNEK A MŰVELTSÉG SZERVES TARTALMA VOLT, ÖSSZEOMLIK” A Napló ars poeticának tekinthető, hiszen jellegadó része lírai vallomás a morális önmegőrzés lehetőségeiről és a szellem embereinek feladatairól. Márai felfogásában az alkotás erkölcsi tett, sőt az egyetlen igazolható írói magatartás („Az én 70
