Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)
' folyamatos egymásttagadást: „Mit ad Márai Naplójának újraolvasása? Hogy mi a tengerre sodródott szellemi ember Robinson-szigete (hogy újraépítse az otthont). A könyv. Meg amit a betű mellett a szem befogad. Testének más kommunikációs eszközét alig használja a naplóíró. Nyelvét, fülét jóformán csak ételrendeléskor működteti, noha filmszerű képcserével New York, Páris, Róma, Madrid, Lisszabon nyüzsgésében lökdösődik megérthető kataton állapotban: sehol sem gyógyuló sértettségében. így fölvilágosítást bennszülöttről és korról csak a festmények és képek nyújtanak neki, és főleg a könyvek. Ezekkel vitázik is. Fordulatosabban, mint ahogy az első olvasáskor összerakódott bennem. A Napló nyert a pihentetéssel. Az idősödő Márai szeme úgy vág, mint azokban a hírlapi eszmefuttatásaiban, melyeket Kosztolányi örökébe ülve — s mintegy annak őrködő tekintete alatt — vetett sebtében s mégis igénnyel papírra. Az eszme azokban elégszer kapott bő köntöst. A mostani szorosabb külső jobban megmutatja friss mozgásukat, begyakorlott izomzatúkat. Hazai könyvek közül főleg a klasszikusokkal társalog: mintha apja könyvtárát vitte volna magával. A múlt századi kiadványok hatására mintha maga is néha a múltból nézné a jelent. Árulkodó, de megható is tollának egy-egy elcsúszása: nemcsak a Móricot (Jókait) írja cz-vel, hanem Lörincet is, a Szabót. Öregszünk, bárhol vagyunk. Saját írói múltjáról is azzal a némasággal hallgat, amely már beszél. József Attila a Medvetánc-cal állt föl már egy egész ország szemében is a nagy költők sorába. Ezért akkor különösképpen már csak a pénz kapuin kellett áttörni: lesz-e még előfizető a szerző kiadásában megjelenő könyvre? Mindnyájan tudjuk, az előfizetési gyűjtőívek bevezetőjét Márai irta. Nem ezzel kezdődött s nem is ezzel fejeződött be útegyengető munkája. A Naplóban egyszer irta le József Attila nevét. Mint utcanevet. Kortársai közül külön jegyzet erejéig csak kettőről emlékezik meg a Napló. Az egyik az Ebéd a kastélyban szerzője. A könyv jellegzetessége Márai ábrázolásában ‘A somolygás. A kézdörzsölés. A káröröm.’ Műfaja: zsurnaliszta szépirodalmisággal kendőzött pamflet. Az a műfaj, amelynek Nádas Sándor — a Pesti Futár elnevezésű egykori hetilap egykori szerkesztője — egyik mestere volt. ’Fő hiány a könyvben, az író nem akar tudni arról, hogy főhősének, a birtokát vesztett grófnak, a legyőzött ellenfélnek meg kell adni emberi rangját.’ Stílusa? ’Jobb, mint Nádas Sándor.’ Annak példájául idéztem, hogy a távolság elhomályosíthatja a valóság képét még az arasznyira szemünk előtt tartott könyvben is. Véleményem szerint itt ez történt. Az Ebéd a kastélyban szerzőjének, aki e sorok szerzője is, elszánt törekvése volt, mert szerzett annyi stílusérzéket (amely mindig egybevág a jó értelmű illendőség követelményével), hogy osztályokról szólva ne egyének (legkevésbé kiszolgáltatott egyének) fölött ítélkezzék, hanem magát az osztályt marasztalja el, visszamenőleg is. A másik jegyzet teljes egészében idézhető. Egy néven nem nevezett írót vesz célba, ’aki már fiatalon elhatározza, hogy megírja Összegyűjtött Műveit. A család aggódik. Az apa azt mondja: Mégis, fiam, tanuld ki a fogorvoslást is. Ami biztos, az biztos. És mert jó fiú, azt is kitanulja. De amíg az odvas-szuvasfogakonfúr és farag, állandóan barkácsol Összegyűjtött Művein is. Az eredmény harminc kötet, vászonkötésben, részletre. A nemzet, amelynek mindig szüksége van Összegyűjtött Művekre — (’mi sem vagyunk olyan utolsók! . . .’ elégedetten leveszi kalapját. Összegyűjtött Műveivel sok dilettáns beleszuszogta már magát az irodalomba.’ Ez a könyv mélypontja. A látást rontó távolság itt már aggódtatóan megcsúsztatja a tollat, le, igen. Nádas Sándor szintjére. Szerencsére nincs több ilyen ok az olvasó fejcsóválására és eltűnődésére. Hogy mi minden feddés érheti az elmúlt évtizedek hazai irodalmát, arról mi magunk is elég szót ejtünk. Hozható föl dicsérnivaló is. Ez idő alatt a közélet itthoni és nem itthoni tollforga- tói sokszor illették egymást kemény kifejezéssel. Nem emlékszem egyetlen esetre, amikor magyar író innen hazulról becsületbe vágót irt volna le messze szakadt írótársáról. Nem tehetjük utána, hogy ez kölcsönös volt. Még csak egyet a Naplóról, stíluskritikai mérlegeléssel ismét, pour retourner teljesen á nos moutons. Magáról szólva az író kis részletekben sem tévedhet, azoknak van csak hosszú 68
