Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)

— a jeles író nagylelkűen azt felelte, csak azért ment, hogy a számkivetett államférfi lássa, ’nem feledkeztünk meg róla’. Lehet, hogy ez a gyöngéd nagylelkűség még az áhitatos ikonografust is meglepte. Akárhogy is volt: a jelenet, amint az ember, aki mindent elvesztett, a vendéglátó úriember rezignált udvariasságával fogadja és hallgatja a látogatót, aki mindent megtett, amit tehetett, hogy ez a helyzet bekövetkezzen: történelmi. Nem tudni, vitt-e a költő ajándékot a számkivetettségbe kényszerűen államférfinek: apróságot, mütyürkét, kis herendi porcelánfigurát vagy ilyesmit, amit a politikai biztos az osztás buzgalmassága közben ott felejtett a kastély egyik almáriumában? . . . Azt sem tudni, átnyújtott-e a költő a volt miniszterelnöknek valamilyen időszerű hazai irodalmi terméket? — például a vörös vászonba kötött emlékkötetet, amelyben ő, a költő — harminckét szárnyas szavú költő- és írótársaival együtt

— egy másik magyar miniszterelnök, Rákosi Mátyás 60-ik születésnapjára írott emlékezéssel hódolt a zömök államférfinek? Nem tudni mást, csak a nagylelkű látogatás tényét. Nem szabad feltételezni, hogy olyan érzékeny egyéniség, mint egy költő — akit hívei az emberiség és a népi lelkiismeret szószólójának tekintenek — valami tudatalatti kíváncsiság sugallatára akarta látni, milyen a bútorozott siralomház, ahová az államférfi beszorult? — szentségtörés ilyesmit még csak gondolni is. Ma a reálpolitika korában élünk és ha sokmindent, ami itt és ott történik, nem értek, ez csak azért van, mert már nagyon öreg vagyok. Ezért csak bólogatok, tátott szájjal, mint a hülye. Látnivaló, megvénültem.”

Márainak — bármennyire elfogult az itthon megbecsült írótárs iránt — Illyés számára sajnos vannak valós érvei. Bár ezek aligha az „osztás” tárgyköréből valók. Ő a változatlan tudat magasából értékelhette a köznapok külhoni és hazai változásait, a „reálpolitikát”. És aligha feltételezhető, hogy Illyés nem a maga jószántából választotta meg, kivel találkozzék a bizonyára mégsem „állampénzen” megvalósult amerikai tartózkodása során. Ennyire ő is volt szuverén.

Illyés a naplóban csupán a látogatás élményét idézi fel. Csak az első mondat „felütése” sejteti a jegyzet „válaszjellegét.” Bár nyilván felel itt mások kérdéseire is.

„ . . . Miért ne látogathattam volna meg Kállay Miklóst New Yorkban? Nemcsak azért, mert igen sanyarú helyzetben volt — betegségének, a Parkinson-kórnak is végső szakaszában. S nemcsak, hogy úgy ért hozzám az invitációja, hogy ’hisz úgysem teljesítheti’. Ellentétben a közfelfogással, politikai teljesítményét, hogy amíg tudta, késleltette a németek betörését, Bethlen Gábor-i produkciónak éreztem. Ha Hitler rögtön 42-ben Pestet is úgy szállj a meg, mint Prágát, Belgrádot, Zágrábot, olyan Quisling-kormányt kap, amely a baloldalt és a zsidóságot az utolsó szálig kiirtja. ’Hintapolitika!’ Igen, de csak így lehetett az örvény fölött maradni, a levegőben. Mert hova szállhatott volna le az a hinta akkor, nem Kállay, de akár Zsilinszky lendítésével is? Mikor ezt az én különvéleményemet, mintegy köszönetképpen megmondtam neki, a csontváz Kállayt már úgy rázta a betegség, hogy az asztal is remegett, melybe belekapaszkodva talpra segítette magát. Szája, nyelve is vonaglott, s nem is értettem meg a válaszát, csak a dadogok nyelvén tudó Flóra: ’Életem legnagyobb élménye’. . .” — olvasható a Naplójegyzetek lapjain, és úgy tűnik, Illyésnek is vannak cáfolhatatlan érvei. A „különvéleménnyel”, egyben a meghurcolt és beteg miniszterelnöknél tett látogatás tényével, a meghívás elfogadásával egyetérthetünk: Illyés a gondolkodó nemzet üzenetét továbbította a pár hónap múlva már halott Kállay Miklós számára nyilvánvalóan. Azt tette, amit jóval korábban meg kellett volna tennie bárkinek, a nemzet szerencséje, hogy elérte még az utolsó pillanatok egyikét.

A San Diego-i ablak talán a fákra, talán a tengerre nyílik, de sok minden felhőzhette a távolabbi égtájak felé pillantó remete horizontjait. A „behódolt Illyés” eltúlzottan konok fikciója munkált fosszilisan és múlhatatlanul.

Az össztűzben „kapcsolatuk” a háború utáni, különösen az 1948 utáni állapotok között kövesedett el tehát. Szembenállásuk feloldatlansága a magyar irodalom számára az „örök leltárhiányok” oldalán jegyezhető. Nem egyetlenként, de a másokéhoz hasonlóan szintúgy végérvényesen.

Illyés Gyula 1974. március 30-diki naplórészlete sem oldhatná fel különösebben a szinte

67