Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)
mindig sima, zörejtelen, néha kacéran-somolygó, szemvillanásán huncut. . . Jobb, mint Nádas Sándor.” — zárul a nyilván nemcsak saját használatra készített értékelés. Az itthoni ’’történelmi tendenciát” (felosztjuk, majd később visszavesszük) pontosan láttatja Márai, így látta hazai pályatársa is. De az emigráns korántsem ismerhette „belülről” az 1960 körüli „új taktikát” (amely, mint tudjuk, a végcél, a stratégia hajlékony szelete), az 1956 utáni társadalmi és „művészetszociológiái” lehetőségeket. Márai Sándor a naplóba jegyzettek idején már egy évtizede Amerikában élt. Eléggé zárkózottan, az írótársakkal, éltek bár a szögesdrót bármely oldalán, jó részben „perben-haragban” állt. Negációja szinte a teljes körben megmutatkozott. San Diegónál messzebb a hazai ájertől aligha távolodhatott. Ez a többszörös exodus nem csupán jelzi, de mintegy magyarázza kiábrándultságát és önbörtönét. így válhatott különösképpen kegyetlenül sértővé, oktalanul támadóvá az itthon élő írótárs iránt. „ a távolság elhomályosítja a valóság képét még az arasznyira szemünk előtt tartott könyvben is ...” — írja Illyés később, amikor 1966-os New York-i látogatása során levélben találkozót ajánl Márainak. De Márai „távolságtartása” ekkor még szigorúbbnak mutatkozott. Elmaradt a remélt beszélgetés. Az 1948-ban egyértelműen megtapasztalt hazai negáció, a „polgári” jelző tartalmi értékeléseinek eldurvulása fokozatosan növelte Márai ellenszenvét és tartózkodását. A jeges közegben érett az elhatározás: az esztendő közepén induló támadások, Horváth Márton, Lukács György, Rónai Mihály András, Pálóczi Horváth György, Szigeti József és mások kritikája, a „pártpolitika” fokozatosan felnyitották a szemét. A hajszában Illyés mégis mellette állt, a Válaszban pl. Szentkuthy Miklós írt A nővérről korántsem „pártos” bírálatot. A „fordulat évének” erdőirtásában pedig a szerkesztő és a lap — másokkal együtt — szintúgy a falakon kívülre kerül. Csupán gyaníthatom, hogy 1967-ben az Illyés-kötet olvasása során minden korábbi emlék vélt vagy valóságos sérelmei kaptak újra lángra Máraiban, egy sohasem begyógyult seb adhatta ismét mérgét és maradt gyógyulatlanul. Kifakadása nem hozott enyhülést, növelte inkább a fájdalmakat. Szerinte Illyés „a másik oldalra” került — ezért oly kemény az ítélkezés. Márai Sándornak bármiről és bármiként vélekedni jogában állt. Egy személyes naplóban a bejegyző önmaga számára tárja fel és őrzi meg, egyben elrejti titkait. De a kinyomtatott vélemény a kortársi olvasó elé kerül — írójának így minden szaváért helyt kell állnia. A saját kiadású naplókönyv egyetlen kontrollja az író körültekintése, lelkiismerete és a teljes bizonyosság szilárd tudata lehet. De itt a sértettség hamis glóriája, a gőgös ítélkezés, a szélsőségre és poentírozásra serény hajlam győzhetett ezúttal az elmélyültség és tisztánlátás felett. Az író egy kissé teherként viselhette tovább negációját — a leghelyesebben erről Fenyő vélekedik. Elmondja több ízben is. 1956 és az utána következő évek sokkjai közben a magában és magával is őrlődő Illyést gyaníthatóan meglepte a váratlan és érthetetlen, értelmetlen és öncélúságával is céltalan támadás. És bár az Új Európa vagy a Márai-napló példányaiból haza ez idő tájban ugyancsak kevés kerülhetett, művének egyik ismételt kiadásához — Puszták népe, Ebéd a kastélyban, 1970 — új zárószó simult. A valóságos indítékokat csupán a Márai-napló ismerői érthették, az olvasók nagyobbik része aligha sejthette, miért is itt ez újabb magyarázkodás és védekezés. Bár gondolom, az új zárószót örömmel olvasta minden „jólértesült”, hiszen írója itt sem a maga személyes védelmében folytatja történetét tovább. És bár „névtelen címzettnek” válaszol, a zárószóban néhány adattal mégis gazdagodott az egykori találkozás „utóélete”. „Még egy zárószó hét év után. Földrerogyottat megsebezni rangfosztó stílusvétség, nemcsak a lovag számára; az író számára éppúgy. Elkerülni véltem, ezúttal is. E könyvbeli vitatársamat hitem szerint lovagiasan ábrázoltam, a személynek kijáró megbecsüléssel; sőt rokonszenv- vel; csaknem áldozataként osztályának, a voltaképpeni ellenfélnek. Ért mindazonáltal olyan bírálat, hogy toliamat — sőt lépteimet már a kastélyba — bosszú vezette. Nem így emlékszem; elmondhatom rá az adatot is; annak idején nem említettem. Néhány nappal a látogatás után fordítói gályám kis fényrésén át ismét azt a bokáig érő bekecset láttam közelegni a gazos kerten 65