Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)

mindig sima, zörejtelen, néha kacéran-somolygó, szemvillanásán huncut. . . Jobb, mint Nádas Sándor.” — zárul a nyilván nemcsak saját használatra készített értékelés. Az itthoni ’’történelmi tendenciát” (felosztjuk, majd később visszavesszük) pontosan láttatja Márai, így látta hazai pályatársa is. De az emigráns korántsem ismerhette „belül­ről” az 1960 körüli „új taktikát” (amely, mint tudjuk, a végcél, a stratégia hajlékony szelete), az 1956 utáni társadalmi és „művészetszociológiái” lehetőségeket. Márai Sándor a naplóba jegyzettek idején már egy évtizede Amerikában élt. Eléggé zárkózottan, az írótársakkal, éltek bár a szögesdrót bármely oldalán, jó részben „perben-haragban” állt. Negációja szinte a teljes körben megmutatkozott. San Diegónál messzebb a hazai ájertől aligha távolodhatott. Ez a többszörös exodus nem csupán jelzi, de mintegy magyarázza kiábrándultságát és önbörtönét. így válhatott különösképpen kegyetlenül sértővé, oktala­nul támadóvá az itthon élő írótárs iránt. „ a távolság elhomályosítja a valóság képét még az arasznyira szemünk előtt tartott könyvben is ...” — írja Illyés később, amikor 1966-os New York-i látogatása során levélben találkozót ajánl Márainak. De Márai „távolságtartá­sa” ekkor még szigorúbbnak mutatkozott. Elmaradt a remélt beszélgetés. Az 1948-ban egyértelműen megtapasztalt hazai negáció, a „polgári” jelző tartalmi érté­keléseinek eldurvulása fokozatosan növelte Márai ellenszenvét és tartózkodását. A jeges közegben érett az elhatározás: az esztendő közepén induló támadások, Horváth Márton, Lukács György, Rónai Mihály András, Pálóczi Horváth György, Szigeti József és mások kritikája, a „pártpolitika” fokozatosan felnyitották a szemét. A hajszában Illyés mégis mellette állt, a Válaszban pl. Szentkuthy Miklós írt A nővérről korántsem „pártos” bírálatot. A „fordulat évének” erdőirtásában pedig a szerkesztő és a lap — másokkal együtt — szintúgy a falakon kívülre kerül. Csupán gyaníthatom, hogy 1967-ben az Illyés-kötet olvasása során minden korábbi emlék vélt vagy valóságos sérelmei kaptak újra lángra Máraiban, egy sohasem begyógyult seb adhatta ismét mérgét és maradt gyógyulatlanul. Kifakadása nem hozott enyhülést, növelte inkább a fájdalmakat. Szerinte Illyés „a másik oldalra” került — ezért oly kemény az ítélkezés. Márai Sándor­nak bármiről és bármiként vélekedni jogában állt. Egy személyes naplóban a bejegyző önmaga számára tárja fel és őrzi meg, egyben elrejti titkait. De a kinyomtatott vélemény a kortársi olvasó elé kerül — írójának így minden szaváért helyt kell állnia. A saját kiadású naplókönyv egyetlen kontrollja az író körültekintése, lelkiismerete és a teljes bizonyosság szilárd tudata lehet. De itt a sértettség hamis glóriája, a gőgös ítélkezés, a szélsőségre és poentírozásra serény hajlam győzhetett ezúttal az elmélyültség és tisztánlátás felett. Az író egy kissé teherként viselhette tovább negációját — a leghelyesebben erről Fenyő véleke­dik. Elmondja több ízben is. 1956 és az utána következő évek sokkjai közben a magában és magával is őrlődő Illyést gyaníthatóan meglepte a váratlan és érthetetlen, értelmetlen és öncélúságával is céltalan támadás. És bár az Új Európa vagy a Márai-napló példányaiból haza ez idő tájban ugyancsak kevés kerülhetett, művének egyik ismételt kiadásához — Puszták népe, Ebéd a kastélyban, 1970 — új zárószó simult. A valóságos indítékokat csupán a Márai-napló ismerői érthették, az olvasók nagyobbik része aligha sejthette, miért is itt ez újabb magya­rázkodás és védekezés. Bár gondolom, az új zárószót örömmel olvasta minden „jólérte­sült”, hiszen írója itt sem a maga személyes védelmében folytatja történetét tovább. És bár „névtelen címzettnek” válaszol, a zárószóban néhány adattal mégis gazdagodott az egykori találkozás „utóélete”. „Még egy zárószó hét év után. Földrerogyottat megsebezni rangfosztó stílusvétség, nemcsak a lovag számára; az író számára éppúgy. Elkerülni véltem, ezúttal is. E könyvbeli vitatársa­mat hitem szerint lovagiasan ábrázoltam, a személynek kijáró megbecsüléssel; sőt rokonszenv- vel; csaknem áldozataként osztályának, a voltaképpeni ellenfélnek. Ért mindazonáltal olyan bírálat, hogy toliamat — sőt lépteimet már a kastélyba — bosszú vezette. Nem így emlékszem; elmondhatom rá az adatot is; annak idején nem említettem. Néhány nappal a látogatás után fordítói gályám kis fényrésén át ismét azt a bokáig érő bekecset láttam közelegni a gazos kerten 65

Next

/
Thumbnails
Contents