Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)
könyvei egyike (1947). De az ő jegyzeteiben az egykori társak neve nem fordul elő, mondataiban még a többes szám első személyt is kerüli. Illyés a találkozásokra, az olykor hosszabb együttlétekre (Kassa, Kolozsvár), a közös svájci napokra szívesen emlékezik. De az 1945-ben megjelent 1943/44-es Márai-napló individualizmusa és egocentrizmusa taszítja és riasztja, az öntetszelgés, az egyes szám első személy szinte vajákos bűvölete. „Márai Naplója. Minden együvé van hordva benne, ami egy nagy író lelkületére jellemző — egy adótiszt képzelete szerint. A nagy író a hazáért aggódik, a nagy író érzi a felelősségét, a nagy író művén töpreng, a nagy író küzd a művel, a nagy író ingujjra vetkezik. Mindez megfelelő elosztásban és vegyítésben, a végzet és egy gondos szakács utasításai szerint. S ilyenféle mondatok: ’Mikor apám meghalt, kimentem a folyosóra, s cigarettára gyújtottam. Mikor a fiam meghalt, szintén rágyújtottam. Úgy látszik, erős dohányos vagyok’. A zseni egy adag tehetség és két adag szorgalom — Márai kedvenc Goethe-idézete. De ő hovatovább csak a szorgalomra nézett. S pláne, azt hitte, a szorgalom a teleírt lapokat jelenti” — olvasható 1946. január 3-dikáról utóbb a talán legszemélyesebb vallomás. A két író „pere” a naplókba zárult, a belső és külső emigrációs magatartás „szakmai illemkódexének” íratlan szokásjoga szerint. Illyés tiszteletben tartotta, naplójába zárta a kimondatlanul vállalt hallgatást. Márai nem így tett, emigrációjában rendre kiadta jegyzeteit, naplója Illyésről szóló passzusát a könyv előtt folyóiratban is. Az önbörtönébe szorított keserűség szétfeszítette a lovagi szokásjog rácsait. A láva csak izzott, de az Ebéd a kastélyban olvasása után megindult az „önrobbanás”. A könyvet — tudjuk — épp Fenyő adta Márai kezébe, így kissé felelősnek érezhette magát. Naplója részleteinek közlése, majd a saját kiadású kötet megjelentetése (1968) bizonyára enyhített valamit Márai kegyetlen feszültségein. Itthon a támadásról nem esett szó, de gyors híre terjedt a külhoni írókörökben és az olvasók között. Fenyő Miksa szembekerülése akár példa lehet: „Illyés táborában” miféle megértésre talált. „Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. — Mi ebben az írásban a penetránsan jellegezetes? .... A somolygás. A kézdörzsölés. A káröröm — írja az 1962-es Naplóban Márai —. A műfaj zsurnalista szépirodalmisággal kendőzött pamflet. Az a műfaj, amelynek Nádas Sándor — a ’Pesti Futár’ elnevezésű egykori hetilap szerkesztője — egyik mestere volt. Nádas írt ilyen töltőtollal gyorsan felvázolt miniatűröket grófokról, tönkrement lipótvárosi bankárokról. De Illyés pamfletjének van népies, dunántúli zamata is: leírja, amint a Vörös Hadsereg nyomában hazasettenkedő moszkvai magyar kommunisták már elvégezték a piszkos munkát, és röhögve, karba tett kézzel nézték az ’osztást’: az átmeneti időben — amíg a földekről kikergetik a gróf nyomában a parasztot — megengedték, hogy a Nagy Társadalmi Igazságtétel jelszavával lihegve bejárják a Nép ékesszavú bárdjai a falvakat. Ezt a szerepet vállalja Illyés pamfletjének egyik hőse, a neves népi író, amikor fővárosi otthonából — kézdörzsölve, somolyogva, nyájasan — lelátogat a Kastélyba, ahol az egykori tulajdonosok időközben már a béreslakba vagy hasonló szükséglakásba szorultak. Itt elfogadja a volt birtokos meghívását, és elmegy ebédelni a szerepet és tulajdont vesztett földesúrhoz. A reflexiók, amelyeket Illyés az ebédhez fűz, mesteriek; leírja, milyen, amikor a kastély privacy-jéből kizavart úrihölgy a béresek szemeláttára kénytelen végigsétálni az udvaron, hogy a közös latrinában túlessen a testi szükségen; fokozza a hatást a jelenet, amikor az író elviszi a volt földesurat a parasztokhoz, hogy ott bort kéregessen az ’osztott’-bői és hálás legyen, mert a Nép megreprezentálja az uraságot két üveggel a saját borából; és mindent betetőz a befejezés, amikor az író, a varázsló mozdulatával, még a sírban is eltünteti az uraságot, a nevét sem tűri meg a fejfán, megvető mozdulattal beledobja az ellenfél nevét és emlékét a társadalmi pöcegödör- be . . . Mindez mesteri. Igaz, a leírásokról hiányzik a matador áldó-csititó mozdulata, amint nyugtatja a ledöfött áldozatot: az író nem akar tudni arról, hogy a legyőzptt ellenfélnek meß kell adni emberi rangját, mert a halálban nincs ellen-fél, a halál mindig teljesség . .. Es hiányzik Feneion szemtöl-szembe hörgő, bátor és kiátkozó számonkérése is.. . Ez, és még néhány ilyen kellék hiányzik ebből az írásból. De cserébe kárpótol Illyés prózája, amely nem 64
