Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)

— maga az író mondja, hogy ’mindinkább csillogó szemmel követte az eszmék, jobban mondva a rokonsági adatok cseréjét’, és egyáltalán nem sértette, hogy a társalgás nem ő körülötte folyt. A gróf jól érezte magát, azt sem bánta, hogy a társaság egyik tagja, véletlenül, elvtársnak szólította. — Mikor eltávozik, ’kellemes társaság’, mondotta a gróf, őszintén, nem konvencióból. Milyen könnyű lett volna az Írónak a grófot úgy helyezni el a parasztok között, hogy komikus figurának hasson, s ezzel még reliefet adni a paraszti ábrázolásnak. Nem tette, mert igaz író. Mindenki másnak könnyű lett volna, Illyésnek nem. Azt hiszem, hogy Illyés ezzel az ábrázolási móddal példát akart adni egynémely nőtársának, akik ilyenkor nem az igazságra, hanem a pártra függesztik szemüket; Illyésnek fontosabb az emberábrázolás hűsége, mint a politikai célzatú tanítás. Nem pedagógushajlamú író, de tanulni nagyon lehet tőle. Aminthogy azt sem kedveli, ha valaki tanító szándékkal közelíti meg; ő maga választja meg, hogy kitől tanuljon .. .”

Már az 1962-es „záradék”, és főként talán ennek a „tanításról” szóló része, az emigráció előtt nyilván ismerős Márai-véleményre vonatkozik. És bár a közös sors vállalása, egyben a „száműzött-becsület” tompítja az írótárs méltatlankodását, csökkenti tolla erejét, a vallomás mégiscsak tagadó. Az érdekeltek nyilván értik: ez Illyés írói tisztességének védelmében indított akció.

De Fenyő visszafogottsága a több ízben megjelent Márai-vélemény hullámaival arányban felszabadul. 1969-ben a témára kétszer visszatér. írása közlésére nem véletlenül választhatta az Új Európát, a Habsburg Ottó árnyékában és Csonka Emil szerkesztésében megjelent müncheni folyóiratot. Itt jelentek meg egyedül Márai írásai. Könnyű lett volna oldalirányból „provokálni” Márait, de ellenvéleményével Fenyő szemből ítélkezett. A vállalt közlés ugyanakkor a szerkesztők objektivitására is fényt derít, hiszen könnyen elveszíthették volna az öntörvényű Márai Sándor bizalmát és további kéziratait. De nem így történt, a szellős kapcsolat nem szakadt meg az író és a folyóirat között, Márai-írások az Új Európában továbbra is olvashatók. Fenyő Miksa felett csak annak halála után, egy 1974-ben írt naplójegyzettel ítélkezik a San Diego-i remete. A folyóirat és Márai együttműködésének csúcsa lett az író rendszeres megjelenése közben az Új Európa „Márai- száma” a 80. születésnap körül (1980/2. sz.), amelyet változatlan formában a nagy siker miatt megismételt a szerkesztő esztendő után. Egy teljes lapszám tehát Máraitól és Márai- ról, tisztelgés, amire az Új Látóhatár nem vállalkozott.

A „melléktörténet” itt véget ér, de az Illyést ért méltánytalanságra Fenyő 1969-ben újólag visszatért. „Ultima verba, esetleg penultima — Illyés Gyula Adyról” a hosszú tanulmány címe, amely a párizsi Irodalmi Újság 1969/9. számának két teljes oldalán olvasható. „ . .. Különös történet ez, kedves olvasóim — írja a tanulmány elején Fenyő —, irodalmi esemény, — ha ennek a szónak, esemény, a robbanó világesemények korában volna valami értelme. Pláne, hogy magyar irodalmi eseményről van szó, mellyel a világon senki sem törődik . . . Szívesen emlékszem minden írásra, mely Illyés Gyula tollából fakadt; élete eseményeit érdeklődéssel figyeltem, s ha ez produkált is néha nagy ritkán olyan eseményt, melyet én másképp szerettem volna, mert ez a másképp jobban illett volna az ideálképhez, melyet én magamnak az íróról alkottam, — ez ítéletemet írói kiválóságáról és emberségéről nem alterálta ... Az igazi írót az írásaiból ítélni meg, írásai az igazi élete. Minden egyéb ... mind csak intermezzói az életnek, melyet írásai sugároznak .. .

Legutóbb kétszer is volt alkalmam foglalkozni vele. Egyszer abból az alkalomból, hogy egy jeles magyar író, Márai Sándor ’Napló’-ját olvastam, s ebben esszé-aforizmáját Illyés Gyula írásáról: ’Ebéd a kastélyban’. Márai bravúros munkát végzett: mintegy negyven sorban leszámol egy gazdag írói élettel, mert bár csak az ebéden bosszankodik végig, ezt teszi olyan modorban, olyan jelzők kakofóniájával, hogy a hitvitázók is megirigyelhetnék tőle. Voltak, barátaim között is, akik nem kedvelték Illyés Gyula írását, de egyetlenegy sem volt, aki Márai jelzőinek bármelyikét indokoltnak fogadná el. Talán retorikai túlzást látna a vádiratban, mellyel a magyar arisztokrácia történelmi szerepét a végső igazság megállapításának önérzetével dekretálja, de Márai jelzőiben egy szemernyi valóság sincsen. Kár, hogy az olvasótól

60