Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)

deit. Számára a szeretet és az összetartozás, a tisztesség és megbecsülés forrása és fókusza mindvégig Mélykút mikrovilága maradt. Éppen az ünnepi Illyés-szám megjelenése előtt kezdi írni (nyilván a Három öregre is jó szívvel emlékezőn) a maga gyermekkorának, falusi, majd fővárosi évtizedeinek testmeleg emlékeit. A kedves Önéletrajzom botladozó nyitófejezetét. Közel öt éven át egy igencsak nyomorúságos sorsú falusi zsidó nagycsalád múlhatatlan rajongással átfűtött, szociografikus hitelű történetét.

A falusi vásáros-szabó negyedszázaddal idősebb fia az uradalmi gépész gyermekét sorstársként szereti. Mélykút vagy Rácegres, egyre megy, a Duna sem választóvonal. Illyést „első sorától kezdve igaz költőnek tartottam, és az első kézszoritásától kezdve igaz embernek — írta a Nyugat-följegyzések lapjain (1960) —, ... a Babits utáni generáció legnagyobb írójának..., aki az utánam jött generációnak nemcsak a legkülönbje, hanem egy kissé nagykövete is nálam, és én az ő írásait nagy magyar értéknek és teljesen magaménak érzem...” És bár a Csizma az asztalont (1941), majd a Lélekbúvárt (1948) kevésbé szerette, az Ady-kérdésben Kosztolányit védelmező Illyéssel vitatkozott (Ady, Tisza, Kosztolányi, — Nyugat, 1941), ezek az „apróságok” rokonszenvét és figyelmét csupán felhőzhetik. Az Illyés-művekről hazai idejében ahol és amikor tehette (ameddig?) kiemelt szeretettel és baráti elismeréssel, olykor szelíd kritikával bírálatokat írt. „Egy jelentékeny könyvről” címmel és Balassi Menyhárt álnéven először a Kora tavaszvó\ az Esti Kurír 1941-es karácsonyi számában. A Mint a darvak mellett a prózai Illyés-kötetek közül legfőként ez került a recenzens kedvencei közé.

„íme, az ellenség!” — emlékezik egy kedves epizódra, amikor a budapesti írószövetség fogadásán Aragonnak Illyés őt évődve e felkiáltással mutatta be. Aligha gyaníthatta akkor, hogy háziellenségből kényszerű és valóságos emigráns alakul belőle néhány hónap után, bár Illyés iránti figyelme száműzöttségében sem változott. Az Új versek kötetéről az Irodalmi Újság 1962-es első számában áradozott, néhány hónappal az Új Látóhatár „strófái” előtt. A Három öreg egykori revelációja itt is főhelyet kapott: „. •„ . az élménynek ezt a szenzációját, ami . . . elolvasásakor elfogott; Ady és Babits óta nem éreztem” — írja, a rajongás izzik változatlanul. Bevallja, hogy csak a „lírai eposz” újraolvasása után vette kezébe kedvence újabb kötetét. „ . . .Aztán vártam a továbbiakat, jöttek sorba gazdagon, egyre gazdagabban, s olyan hatással voltak rám, hogy majdnem mindenkivel szemben, aki költőt akkoriban olvastam, türelmetlen voltam ...” — hangzik az önfeledt vallomás. Illyés és a Három öreg lett az etalon tehát. Fenyő az első élményhez hasonló hatás alá kerül, az Új versek lapjairól kívánná rekonstruálni a század történetét. Áradón üdvözli a magyar líra „megújult fejezetét”, és mivel korábban inkább az Illyés-prózáról írt, így kettős értelemben is ez lett az első „lírai recenzió”. Ha ugyan recenzió egyáltalán. Inkább örömteli lírai lelkesedés. A kötetből hangosan olvas fel önmagának — írja —, és esténként a telefonba emigrációja hozzá hasonlóan társtalan New York-i társainak, pl. Lesznai Annának. A hangos olvasás során a költő lehiggadását tapasztalja („haragja mintha enyhült volna”), Illyés növekvő magányát sejti meg. Gyanítja okait. Emlékezik arra, hogy a költő korábban milyen „önérzetesen tartotta kezében kovácsapja pörölyét”, de most „mintha ködök ereszkednének, nőne körötte a magány”. Az idősebb jogán örömmel ünnepli a könyv „nemes őszi érettségét”, bizakodva várja a lírai út újabb eredményeit. A másik iparosivadék még azt is sejteti, a szabók talán egy kissé filozofikusabb melankóliát, „bölcsebb belátást” örökítenek utódaikra, így lett ő a csendesebb emlékező.

Aligha kellett e „belátásra” sokáig várakoznia: az Ebéd a kastélyban került az asztalára pár hónap után. Az új élmény felhőket is teremtő nagyszerűségéről először az Új Látóhatár lírai strófái között számol be a megismerés lázának első csillapodása után. A hazai vélemények némelyikével vitatkozik itt, aligha sejtve, hogy a kötetről később még szenvedélyesebb vitába keveredik. Márai Sándor lesújtó véleménye újabb írásokra ösztönzi majd, amire itt — mivel csak szóbeli — rejtetten és csendben utal. De amikor a Márai-napló „mutatója” a müncheni Új Európa című folyóiratban (1967. augusztus—szeptember), majd kötetben is az olvasók elé kerül (1968), a baráti közlés csendje nem kötelezi tovább

58