Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Bodri Ferenc: Mérkőzés ebéd után (Fenyő Miksa és Márai Sándor vitája Illyés Gyula körül)

kíméletlen is: az egyoldalúságig menően elfogult a hatalmát vesztett réteg egészével szemben ... Mégis övé a nagyobb súlyú igazság: az, amelynek évszázadokon át nem lehetett hangot adni...” — zárja a mérlegelést az irodalomtörténész, negyedszázaddal az írás megjelenése után.

Szívesen idézném tovább az első olvasás melegében írott lelkes recenziók és a néhány sanda elemzés megállapításait, de a fenti rövidke értékelés nyitott és érett lehetőségeiben körültekintőbb és elmélyültebb a mű megjelenése körül születetteknél. Megértőbb és árnyaltabb az író és a gróf egykori felemás helyzetét illetően, talán kevésbé elfogult a szereplők bármelyike iránt. Bár 1989-ben a korábbiaknál mindenképpen tisztábban látható, hogy Illyés 1961-ben mi helyett öntötte formába egykori emlékeit, miért tehette köztulajdonná az 1947-es találkozás és beszélgetés megőrzött részleteit. A monográfusnak nem kevés sejtése, nem kis részben tudomása van arról, amit az írás megjelenését követő gyors beszámolók írói aligha ismerhettek vagy ismerhettek fel, a maguk sokrétű elkötelezettségeinek, hazai vagy éppen külhoni elfogultságaiknak fátylai és függönyei mögül. Egyaránt korlátozottak lehettek a tájékozódás és a tájékoztatás módjai.

Az egymást követő monográfusok (Tüskés Tibor, Izsák József és mások) mintegy összegezték az egykori kritika friss ítéleteit, felmutatva egyben a változó korszellemet. A legszívesebben Rónay György korrekt ismertetésére emlékszem. Illyés „toronycella- lerombolásának” értő és megértő elemzésére. Gyanítom, hogy Rónay szava a kérdéskörben Illyés szemében a leginkább mérvadó lehetett. „ . .. Úgy gondolom — írta Rónay György 1962 nyarán —, Illyés nem leszámolni akart, a történelem után, amely már úgyis leszámolt .. . Grófja vitázva, habozva, ellenkezve, kételkedve, alapjában véve boldogabb a konyhában meg a parasztházakban, mint mérhetetlen kastélyában volt. A boldogsághoz nem elég a pénz, a személyzet; a boldogsághoz emberek kellenek . . Illyés valóban nem szándékozott sérteni, egyetemesebb nemzeti érdek vezette tollát” — véli a beszélgetés és a megírás eltérő szintű indítékairól Baránszky Jób László tíz évvel a könyv megjelenése után. Aligha kétséges a szándék tisztasága, és nyilvánvalóak az eltérő motivációk.

* * *

1962 őszén, az elmúlt hat esztendő megrázkódtatásaiból és kómájából lassan újraépülő, egyben a maga hatvanadik életévéhez közeledő Illyés Gyulát Szabó Zoltán külön szerkesztésében a müncheni Új Látóhatár gazdag tartalmú és gyönyörű számmal lepte meg (5. évf. 5. szám), az itthon élő pályatárs mellett az ünnepi sorban a külföldi magyar írók színe-java megjelent. Örömmel társultak költők, képzőművészek és zeneszerzők, hogy az értékóvó felállás teljesebb legyen.

Az ünneplők sorában a már itthon is jóbarátok és pályatársak mellett (Szabó Zoltán, Cs. Szabó László, Gombos Gyula, Gara László, Kovács Imre, Révai András és mások) hívekül jelentkeztek az ifjabbak (Sárközi Mátyás, Czigány Lóránt stb.), és „vallomásaival” jelentkezett a talán „legrégibb hívő”, a nyugaton élő társak akkor 85 évei doyenje, Fenyő Miksa is. Ekkori konfessiójában ugyan nem említi gyengéden őrzött neheztelését, amelynek oka egy évtizedek óta bujkáló gyanú, hogy Illyés az elvárhatónál és megérdemeltnél kevésbé tiszteli Adyt. Utóbb elszáll majd a fekete felhő árnyéka e sejtés fölül, a rajongás napfénye izzik a delelőn. Fenyő a Strófák Illyés Gyuláról című, módfelett meleg hangú, személyes indítékokkal átszőtt emlékezésében mondja el „Illyés-élményének” történetét. Nem először tesz így: a Nyugat egykori mecénását és termékeny kritikusát, a haláláig „urbánus írót” kezdetben a közösen szeretett Babits és mások, legfőként a Három öreg elolvasása győzte meg arról (1932), hogy az elbeszélő költemény írójával irodalmunkba új nemzeti költő, talán „egy új Ady” érkezett. Tíz esztendővel az igazi halála után: van kiért rajongania tovább. Később várakozó fenntartásokkal egy Ady-hitvallás iránt.

Egykor Babits Mihály „közvetíthetett” a külhoni bolyongásból és az avantgárdból nemrégiben hazaérkezett „népfi” és a „mecénás-nagypolgár” között. Bár a hóttszegény falusi zsidó szabó szokatlan karriert elért fia aligha feledhette ifjúságának mélykúti évtize-