Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Legenda Szerb Antalról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

Mondtam neki, már most mi megszerveztük a dolgot, hát titeket onnan kihozunk, legalább titeket hármótokat, el tudunk dugni, ne maradjatok ott. Erre azt mondta: egy kitűnő szobrászművész a keretparancsnokuk azt mondja, annak védelmében úgy élünk, mint a jóisten ölében, nem megyünk el, mert akkor ki kell menni a civil világba, az pedig tele van kockázattal. Mondom — „Te, vigyázzatok, azt az embert le lehet váltani, ki tudja: ki jön utána, s akkor, mit csináltok?” Végül is nem volt hajlandó kilépni és a Tónika ugyanígy viselkedett, Sárközi György is, mind a hárman ott is vesztek. Na elég az hozzá, hogy ezt a derék szobrászt, igen, a Jálics volt, egy hét múlva leváltották, és kaptak egy másik parancsnokot, aki azzal kezdte a dolgot, hogy végigpofozta az összes hozzá beosztott zsidókat. Szerb Tónit is, Halász Gábort is, Sárközit is, és utána, hogy kezdett szorulni a hurok, az egész társaságot elvezényelték, vitték nyugat felé és ott tudvalévőleg agyonverték őket.

Lengyel B.: Mikor még katona voltam és nem úgynevezett katonaszökevény, ha Budapestre kerültem, s nem a határ menti hadterületre, többször is kimentem Szerbhez a munkatáborba, a Nürnberg utcába, Nemes Nagy Ágnessel együtt. Hosszan beszéltük meg a lehetőségeket, bevonva Halász Gábort és Sárközi Györgyöt is. Ágnes Halász Gáborral még gyakori levéltváltásban is volt. Levelei rendszerint a légiriadó ideje alatt íródtak, mégpedig a városligeti híd alól. (Ott húzódtak meg gyakran mind a hárman a bombariadó alatt.) Szerbbel hamarosan megbeszéltük, hogy odaköltözik hozzánk a Margit körútra (ma Mártírok útja), ahol is az Átrium mozi házában kivettünk egy lakást, egyenesen azért, hogy Tóni hozzánk költözhessen. Lakást kapni akkoriban könnyen lehetett, mert sokan nyugatra menekültek. Ide jött el hozzánk Szerb Antal, Halász Gáborral együtt, akik mint a muszosok, mellettünk, a Tégla utcában dolgoztak. Ágnes ír is erről a sajnos utolsó találkozásról. Azt mondtam akkor Szerb Antalnak: Tóni, most már maradj itt nálunk, megvannak Kántor Lajos néven a hamis papírjaid, nagyszülőkig bezárólag keresztények, ne menj vissza. Tóni nem akarta, azt mondta — a muszos keret megbízható, majd csak akkor szökik, ha okvetlenül kell. Mondtam: a keretet a nyilasok veszik körül, nem fogsz tudni szabadulni. Sajnos, így is történt. Egy másik ember, Szerb anyósának egy ismerőse szökött meg akkor a nyilasok elől és jött el hozzánk. Tóni nem mondta meg, hogy azért nem mer megszökni, mert a testvére is munkaszolgálatos volt ugyanabban a században, és félt a bosszútól. Különben Szerb Antalt más is meg akarta szöktetni. Két irodalmár katonatiszt, Tassy József és Görgey Guidó felkínálták neki, hogy jöjjön velük az autójukkal, és majd ők elbújtatják. De Tóni nem ismerte őket. Amikor pedig ezek a tisztek megpróbáltak Szerb Antal után menni — nyugat felé vitték a munkaszolálatosokat —, már késő volt. Hogy mi történt Győr környékén vagy esetleg már Balfon, hogy egyáltalában odaértek-e a tisztek, nem tudom.

A tragédiához annyit tennék hozzá, hogy az előbbi munkaszolgálat idején, tehát korábban, csinálta Szerb Antal a híres „Száz vers” című antológiát. Ez egy nagyon sikeres, kétnyelvű antológia volt, melyhez a verseket Tóni válogatta, de az idegen nyelvű szövegeket nem tudta kimásolni a könyvtárakból, ezek egy részét Ágnes másolta ki számára.

Keresztury DEbbe a kötetbe egyetlenegy verset fordított, ugyanúgy, mint egyetlen egy szonetje maradt meg, a többi verse elveszett. A kötetbe egy fordítását vette fel, egy különben jelentéktelen német költőtől; arról szól a vers, hogy egy király fogságba esik, a fogvatartója megkérdezi tőle, hogy te mi vagy, mondja, hogy király vagyok. — És mihez értesz? Azt mondja, a királysághoz, amire ez a főnök megparancsolja, hogy öljék meg. Mert máshoz nem ért, tehát haszontalan ember. Ezt ő egy kicsit saját magáról írta.

Ismétlem: filosz volt, akkor mi neveztük magunkat is filosznak, ez azt jelenti, hogy gondosan, pontosan utánanézett a forrásoknak, tehát egy jól nevelt irodalomtudós volt. Annak is készült. Legszívesebben az irodalomtörténet professzora lett volna, valamelyik vidéki egyetemen, ha jól tudom, Pécsett habilitált is, bár az előadásait már nem tartotta meg, inkább csak egyfajta rang volt ez neki. Azt is ismétlem, hogy a szíve mélyén író, költő akart lenni. Az nem lehetett, mert el kellett tartani a családot, egyébként a világ legkedvesebb s leghűségesebb barátja volt, aki nem árulta el a barátait sohasem.

53