Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Legenda Szerb Antalról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
„1944. augusztus 6. Édes Baba, itt küldök egy Herédia-szonettet, nem jó, de viszont én írtam, és az első vers, amelyet fennállásunk óta hozzád intézek. Orfeusz az alvilágban. »A földnek mélye olykor meg-megrándult, amint ment zúgó száz tárnákon át, már rég feledte szabad trák honát stb.« — Abból a tényből hogy verset írtam, láthatod, hogy lelkiállapotom javulóban van, és egyúttal azt is megmondja a vers, hogy ki kell bírnunk továbbra is, találkozás nélkül, bármily keserves is.” (Szerb Antal levele) Vidor Miklós: Én ezt felelősség nélkül mondom, mert magam is így hallottam, egyik variációja ennek a tragikus végkifejletnek eszerint az, hogy Szerb Antal ragaszkodott hozzá, hogy vagy Halász Gáborral és Sárközi Györggyel együtt, vagy sehogy. Tehát a két barátjával és pályatársával együtt hajlandó lett volna, de ha egyedül őt akarják elvinni, ezt valamiféle hűség megtörésének érezte. Lengyel B.: Az természetes, hogy Szerb Halász Gáborral és Sárközivel együtt akart megszökni. Ez a szolidaritás számára egyértelmű volt. Számunkra is. Igaz, Halász eleinte olyasmiket is mondott, hogy Ő törvénytelent nem tesz. Erre érveltem azzal, hogy ebben a helyzetben nincs törvényesség, ezek a nyilasok, gyilkosok. így aztán Halász is belement a tervezett szökésbe. Különben apai részről tiszta keresztény volt. Örley Istvánnak, barátunknak, csupán egyetlen betűt kellett megváltoztatni a keresztlevélen, azt, hogy Halász anyja izraelita volt. A kész keresztlevél ott volt Örley lakásán, a Molnár utcában, s ott is maradt, mert a kegyetlen sors Halászt a többiekkel halálba vitte, Örley pedig egy bombatámadás alatt meghalt. Én is hallottam egy legendát, a legenda úgy szól, ezek a katonatisztek valóban odaértek Balfra, és akkor kihívatták Szerb Antalt, és utána az őrség agyonverte. Ezt nem tudom pontosan. Albert Zs.: A lexikonban így van. Vidor M.: Erről nekem egy másik, ugyancsak hallomásom van. Ez pedig az, és voltaképpen még elviselhetőbb lenne, ha már ezt a végkifejletet szánta neki a sors: eszerint a változat szerint nem erőszakos módon halt meg. Egész egyszerűen nem volt már ennivalójuk, végszükségben szódabikarbónát szopogattak, és Szerb Antal ebben a fázisban azt mondta: neki már semmi sem kell, nem akar tovább élni. Keresztury D.: — Szegény Boldizsár Iván is, aki akkor szintén ügyködött, próbálkozott, mert ő egy ügyes szervező volt, katona volt, kapcsolatai voltak. Egyszer bementek a bori táborba, ez Sopron mellett volt, Weöres Sanyika Csöngén élt akkor; Szerb Tóni írt onnan és kicsempészték a levelet a Sanyikénak, hogy próbáljon meg segíteni, mert halálra váltak, nem kapnak enni. Megvan az a levél, mert kezemben volt, láttam, hát voltaképpen összegyűrt fecnire írták, tehát ők ott nagyon rossz állapotban voltak már akkor, és ezt a kalandot próbálta a Boldizsár megcsinálni, nem igazán sikerrel, sajnos. „Balf, 1944. december 16. Édeseim, végtelenül szomorú vagyok, nemcsak tervetek nem sikerült, hanem még a csomagokat sem kaptuk meg. Általában ez a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, csak ez tartja még bennem a lelket. Most már sötét is van, meg hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nemsokára találkozunk. És szeressétek szerencsétlen Tónitokat.” (Szerb Antal levele) Keresztury D.: A felesége csinált egy emlékművet ott, ahol agyonverték. Kiásattuk onnan a földi maradványait. Én akkor miniszter voltam, amikor eltemettük a Kerepesi temetőben, én mondtam a búcsúbeszédet fölötte, fölöttük, mert a többiekről is megemlékeztem. Vidor M. : Az egyházi szertartást Sík Sándor végezte, azzal a baráti és szinte atyai szeretettel, amely összekötötte Szerb Antallal. Keresztury Dezső búcsúztatta aztán, de a búcsúztatót nem sikerült egyöntetűn befejeznie, bizony elcsuklott a hangja. Elmondta, hogy nemcsak őt fosztották meg az életétől, hanem a magyar szellemi életet is valami visszahozhatatlan kincstől. Bennem valahogy ilyen emblematikusan él még a nem ott elhangzott, de írásban megjelent Cs. Szabó-emlékezés, amelynek az utolsó mondatát 54
