Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Legenda Szerb Antalról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

magyar szellemtörténet nem volt igazában, Thienemann Tivadar volt ennek a vezető alakja; őneki van is egy jelentős könyve, „Bevezetés az irodalomtudományba”, de abból kiderül, hogy ez voltaképpen egy, a művelődéstörténet, a szociológia felé kiegészített irodalomelmélet volt. Szerb Tóni ott állandó munkatárs volt, és itt sütötték rá ezt a bélyeget, hogy ő szellemtörténész, amit nehéz volt aztán tisztára mosni, mert hiszen ellenhatás jött: az új rezsim idején az egyik legmegbélyegzőbb minősítés volt, ha egy tudósra azt mondták, hogy szellemtörténész. Akkor a pozitivizmus, meg főképpen a marxizmus volt a nagy, mindent megváltó eszme és elmélet. Tóni ennek nem felelt meg. Ő így is érdekes jelenség. Rajta nagyon jól le lehet olvasni azt, hogy mit jelentett a magyar szellemtörténet. Akkor éppen nem volt egy becsületes, népszerű, modern magyar irodalomtörténet. Az erdélyiek kiírtak egy pályázatot — az Erdélyi Szépmíves Czéh —, hogy írjon valaki egy olyan új, magyar irodalomtörténetet, amely a szociológiai, társadalomtörténeti vonatkozásokat különösképpen érvényesítse. Ezt a pályázatot nyerte meg Szerb Antal a kétkötetes Magyar irodalom történetével. Tehát, ha mondjuk címkével lehetett volna ellátni: éppen a szociológiai módszer alkalmazását lehetett volna hozzáfűzni, de hát a Szerb Antal minden volt, csak ilyen skatulyába zárható nem. Nem volt igazán elméleti ember. Nem is nagyon érdekelte az elmélet: az anyag érdekelte igazán. De ez a bélyeg mégis rajta ragadt. Úgy, hogy akkor, amikor a marxizmus lett a kötelező ideológiai megalapozás, akkor a Szerb Antal nevét hosszú időn keresztül kiejteni sem volt szabad.

Vidor Miklós: A harmincas évek végén, amikor a gimnázium felső osztályába jártam, az akkor forgalomban lévő irodalomtörténetek, ezek a Beöthy-, Pintér-szellemű, schulme- isteres herbáriumok hamar felhívták a figyelmünket Szerb Antal irodalomtörténetére. Egyszeriben úgy hatott, mint hogyha egy poros teremben kinyitják az ablakot és besüvít a szél. És a magyar irodalom nagyjai egy-egy ilyen kimerevített képen díszmagyarban pompáztak ott, egyszerre életre keltek. Ezt mondta nekünk a „Magyar irodalomtörténet”, amely, akár Szerb Antal többi műve, nem könnyű olvasmány, mégis meglepően hamar ismert és népszerű lett. Azt mondhatnám, talán két nemzedékebeli írónak sikerült még ez, akikkel ilyen-olyan összehasonlításban rokonszellemű is: Márainak és Cs. Szabó Lászlónak. Ők voltak azok, akik a művészi igényt aránylag igen széles polgári, haladó közönségre ki tudták teríteni. Én akkor álmodni sem mertem arról, hogy valaha is meg fogom ismerni, s amikor aztán 19 éves koromban az első verseskötetemet elküldtem neki, nagyon szép levelet kaptam válaszul; ez a levél máig is megvan, és nyilván most már halálomig meg fogom őrizni. Ezt követően közös barátok mutattak be neki. Ez a bemutatkozás részemről borzasztó röstelkedéssel kezdődött, nemcsak az örömbe pirultam bele, hanem abba is, hogy nyurga fiú lévén előttem egy kicsi, vékony, törékeny, valami szívhez szólón védtelen jelenség állt.

Lengyel B.: A szerénység mellett az imént mondott szívhez szóló védtelenség volt talán Szerb Antal lelki működésének egyik kevéssé ismert jellegzetessége. És persze volt még bőven más is. Nemes Nagy Ágnes is emlegeti például azt, amiről Szerb Antal is beszél magáról, a neofrivolitást. Nem más ez, mint a gyors elmejárásnak és a szórakoztatva tanításnak a könnyedsége, ez a tréfáig elmenő szellemi sebesség, amely oly élvezetessé teszi írásait. Mondjunk egy-egy példát a Hétköznapok és csodákból, melyben ez az úgynevezett szellemes neofrivolitás tetten érhető. Tudnivaló, hogy a Hétköznapok és csodák a harmincas évek végén úttörő munka volt. A nyugati irodalom legfrissebb jelenét és egyben a legértékesebbjét foglalta össze az olvasónak. Nem hiába úgy körülbelül 1948-ig, 49-ig, az ő nyomán jelentek meg fordításokban azok a könyvek, melyekről többnyire elsőként a „Hétköznapok és csodákban” adott hírt. Igaz, a maga szellemes éleslátásával olykor ki is gúnyolta a frissen megjelent, vagy magyarul még ki sem adott könyveket. Joyce, ugye, a modem regénynek egyik atyamestere. A tudatregény alapmű. Joyce főhősének, Leopold Bloom úrnak huszonnégy óráját írja meg, méghozzá nyolcszáz oldalon keresztül. Nagyszerű könyv, fantasztikus kísérlet — mondja Szerb Antal. Hátha még — veti oda —, ha a nyolcszáz oldal leírása alatt egyetlen gondolat eszébe jutott volna Bloom úrnak. Vagy vegyünk egy másik példát, az oly sokáig botránynak tekintett és ki nem adott D. H.

50