Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (- A kilencvenegyes esztendő - 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony)

Az elemzők, miközben felteszik a kérdést, milyen marad a nyugati világ gazdasági, politikai, szellemi önértéke a kommunizmus után, arra is rámutatnak, hogy a Nyugat-Európát ma még a győzelem önbizalma sem táplálja, ugyanis a kommunizmus nem legyőzetett, hanem összeomlott; a négy évtizedes veszély elülte, máris erózió alá vette a nyugati egységet. Igen (fejtik ki), a fenyegetés megszűnése rá fog majd mutatni arra az ürességre, amely a jóléti társadalmak mélyebb régióit jellemzi, s amely oly sok értelmezni valót, s egyben lelkiismereti problémát jelentett hosszú idő óta a nyugati szellemi elit számára. Értelmezendőt, a közvetlen környezetükkel való elégedetlenségük miatt, lelkiismereti dilemmát azért, mert rá kellett döbbenniük arra, miképpen sajátítja ki az agresszív marxizmus kapitalizmus-bírálatukat. Ennek a kisajátításnak az elmúltával, súlyos tehertől megszabadulva, most ugyanazoknak a szellemi-morális létproblémáknak a századvégre alaposan feltorlódó megoldhatatlanságaival nézhetnek szembe, amelyek már megjelentek a kommunizmus előtt. Ez a század első felében virágzó szellemi elit azonban mára belefáradt a história rémtörténeteibe, ideológiáiba és önmaga kudarcainak, tehetetlenségének, színeváltozásainak, árulásainak sorozatába. Belefáradt abba, hogy az individuumért szálljon síkra, mert láthatta-láthatja, hogy az individualizmusokban egyre több a szétválasztó, a brutálisan szembefordító, mint a kapcsolatot tartó, a megértő, belátó. Belefáradt az antikapitalizmusba, az antifasizmusba, az antibolsevizmusba. Egy poszttörténelem, posztkultúra részének tekinti magát, miközben képtelen meghatározni, hogy ennek melyek a konzekvenciái a számára. Alig van hangja, arca, műve. Miközben hátat fordít, nem talál új nézőpontot, csak uniformizált, számára idejét múltat, boncolgatásra immár alkalmatlan látványt.

Eléggé egységes továbbá annak felismerése, hogy a nyugati demokráciák önér- ték-hierarchiájában egyre inkább az élre kerül az a törekvés, hogy a kelet-közép- és kelet-európai kommunizmus után elszigeteljék magukat azoktól a zavaros peremmozgásoktól, amelyek a kialakult űrben fokozódnak.

Az is egyre világosabb a nyugati önértelmezők előtt, hogy tehetetlenek lesznek az ezekbe a peremfolyamatokba való lényegi beleszólásra, pontosabban, hogy miért nincs olyan erő, amely ezt vállalni tudja, és kívánja. Érdekes Thomas Schmid frankfurti politológus magyarázata: „És most újra megelevenedik Európa keleti részén ugyanez a nacionalizmus; úgy tetszik a szocialista rezsimek által évtizedekig elnyomott nemzeti és regionális sajátosságok rendkívüli méretű gyűlöletet halmoztak fel. A vasfüggöny megszűntével vége a megosztottságnak, a földrész újra folytathatja a közös történelmét. Aligha az ördögöt festjük a falra, ha megállapítjuk: egyidejűleg felélednek a háborút szülő régi konfliktusok is. Rendkívüli méretű fenyegetést rejteget az a gazdasági, de egyúttal kulturális és politikai csapda, amely Kelet- és Nyugat-Európa között van felállítva. Mindent meg kell tennünk, hogy ezt a veszélyt ártalmatlanná tegyük, hogy megkönnyítsük Kelet-Európa felzárkózását Nyugat-Európához . . . Nem valószínű, hogy egy új német nemzetállam (s méghozzá a kiugróan legnagyobb ilyen államalakulat Európában) kielégíti ezt a várakozást. A német nemzetállam sohasem volt közvetítő kelet és nyugat közt; sokkal inkább arra hajlott, hogy a kelettel szövetkezve a nyugat ellen forduljon, vagy pedig mindkét irányban háborút viseljen . . . Senki sem akadályoz bennünket abban, hogy gazdaságunkat és szellemi kapacitásunkat Kelet-Európábán a gazdaság és demokrácia megerősítésére fordítsuk. Ami azon44