Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (- A kilencvenegyes esztendő - 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony)

és a „lefolyás” (mint a régen megtörténő időszerű szakasza), amely a kis folyamatokból kiragadva a nagy folyamatokba ágyazhatja be a „mi van?”-t, egy olyan közgondolkodással fordulva szembe, amely sohasem nagy mechanizmusokban gondolkozik (Shakespeare — Bibó), inkább partikuláris (törzsi) érdekekben, leszűkített kapcsolatokban.

Mondhatja akárki, hogy ugyan-ugyan, ezek az értelmiségiek mind Aljosák, hiszen más dolog Dosztojevszkij és megint más 1991-ben a Kossuth Lajos tér, a Bem tér, Eszék, Marosvásárhely, Varsó, Pozsony, Csernobil, Dubrovnik, Kijev és Moszkva, még a szennyeződő környezetű Bécs is. De amikor Mészöly és Csoóri (egyaránt) elcsendesedik, amikor Konrád a maga elég rózsaszín Európa- vízióját, alig fél esztendő alatt sötétre cseréli, amikor . . . Akkor, az Aljosák érzéki megközelítésében jelenik meg az új tájkép valószínűsíthető rasztere.

Ez a táj (a kiáltozó fiúval és a pipás cigányasszonnyal), mint a megérkezés színhelye azonban valamiben mégiscsak különbözik a kolonosi tájtól. Abban ugyanis, amit Hamvas (ott) öregkori tájnak nevez; kegyetlenül józannak, megrázó- an egyszerűnek; ami Beethoven kolonosi muzsikájában, Cézanne kolonosi képeiben, Lao-ce filozófiájában jelenik meg. Mert akik most megszólalnak, nem öregek. Negyven esztendősek. De mintha máris (férfikoruk tengelyében) megérkeztek volna arra a vidékre, ahol megszerezték a tudást, amit nem használhatnak semmire. Ezen a tájon nem a nyolcvanéves érzi ezt. (Pilinszky huszonhét éves, mikor a Senkiföldjént írja, József Attila huszonnyolc, mikor a Reménytelenült: „Az ember végül homokos / Szomorú, vizes síkra ér'. . .”)•

3.

Gyűjtsük össze a zűrzavart állandósító karnevál esztendejének végéhez közeledve a felfogni próbálás igyekezetének töredékeit.

Mi marad szemléletként és módszerként, amikor a szellem csődöt mondott, vagy dezertál, vagy elárvul, vagy éppen a mellét veri, hogy alkalmatlanságát, netán cinizmusát rejtse, esetenként a sivatagossá vált iróniába dugja a fejét, hogy tehetetlenségét önmaga előtt is eltakarja? Marad módszerként a reflexivitás a koncentráció, az őszinteség, marad szemléletként a hűvös instancia.

Két kérdéskör töredékválaszokkal:

1. Mennyi a nyugati államberendezkedés önértéke (saját magával szembenéző új gondolkodói szerint) a kommunizmus után?

„Az önkényességet elhárító demokráciát nem fenyegeti-e vajon a tárgynélküliség veszélye, mihelyt az önkényesség fitogtatni kezdi akár csak megjavulási, megváltozási szándékát. Ha elmondható az alkotmányos kormányzásról az, amit Tocqueville a központosításról mondott — vagyis, hogy az akadályok felállításában jeleskedik, nem a cselekvésben —, mi a tennivalónk, amikor nincs mit megakadályozni?”

Pascal Bruckner (az általam eddig nem ismert igen figyelemre méltó életművel rendelkező francia esszéista) foglalja így össze a problémát. A Nyugat-Európában megszólaló politológusok, írók, esszéisták korszakvizsgáló munkáiból egyöntetűen rajzolódik ki a hivatkozás arra, hogy a) az egység mindig rövid szakaszait jelentette az európai történelemnek, inkább vágyat, mint realitást; b) sohasem az eszmék képezték az integritás kohéziós centrumát, hanem az érdekek, de még inkább a veszélygócokat jelentő törekvésekkel-erőkkel-hatalmakkal szemben jelentkező félelem.

43