Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 2. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (- A kilencvenegyes esztendő - 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony)

netán száműzött teszi fel a kérdést, hanem egy legény, a helység Bolondja, miközben a záporban kiáll az utca közepére és ezt ordibálja: HÁT MI VAN ITT?! HÁT MI VAN ITT?! „Talán az volt a legmeglepőbben természetes ebben a jelenetben, hogy a fiatal félkegyelműnek az arcán ugyanazt láttam, amit a miénken, azóta . . . hogy a korszak alig felfogható; bizonytalanságot, felháborodást, erőt, kitettséget, szenvedést és erotikát, bájt és gyerekséget, mozdulatlan mozgalmasságot s végül a szorongás sötétbarnáit.” Visszaidézi Csorba (Szederkényi Ervin halálos betegségekor írt) egyik verssorát, amely „egy új korszak negatív beteljesedésének szavaivá változott: a zűrzavar lám állandósodik / fokozódik s lesz egyre bonyolultabb — ebből a lámot kedvelem legjobban, ezt az íme lássátok-parafrázist, valahonnan az idők mélyéről a középkori moralitásjátékokból, amikor talán még tudható volt, hogy a dolgok nem elemezhetők, nem „fölfej thetők”, nem boncolgathatok, csak bemutathatok ...”

A záporban tátogó félkegyelmű mellé egy másik alakot is rámontíroz a TÁJra a késő őszi együvétartozás. Jeles András elmond egy történetet a fotósról, aki „járja az országot és lefényképez mindent, amivel nap mint nap találkozik. Rögzít mindent. Hazamegy, előhívja a sok száz filmet. És minden kockáról ugyanaz a kép néz rá: egy vigyorgó pipás cigányasszony.”

Hosszabban idézek Jelestől is: „Semmi sem történt, az égvilágon semmi. Már régen megtörtént, ami „történt”. Talán lassú lefolyásról kellene inkább beszélni, mint egy kegyes hazugságok atmoszférájában elviselt végzetes betegség esetében. Persze, nagy baj, hogy újabb és újabb ártatlan nemzedékek, gyermekek húsába írja a „tragédia” a maga történetét. Ez az, amit nehéz megérteni.

Hogy mi lenne a változás, az új mozzanat? Marx valahol azt mondja, hogy az emberi szükséglet: a másik ember iránti szükséglet. Utálatos, embertelen minden „rendszer” a maga kormányával és szolgaseregével, amely nem ennek a szükségletnek a felébresztésén munkálkodik.

Ez lenne tehát az új: az életben legfontosabb legyen a másik. Akkor lehetne azt mondani, hogy történt valami.” Mindezt honnan tudod? — kérdezi Bérezés Jelestől. „Tudom. Egyszerűen tudom.”

Csak így. Semmi filozófia. Semmi boncolgatás. Egyszerűen a képviselet. A teljes tudásé. A nem logikával megközelített eredmény: a magatartásba sűrített belső látás. Amit nem „altat el” az ész. Ma ezek a szilárd pontok az apokaliptikus helyszín megmaradt lecövekelési pontjai. A megsejtések, törékeny hegyóriás- vonulatai. A nyolcvankilences esztendő villámfényénél megvilágosodó reménypillanatok után, az elsötétülés hosszan tartó morajlásában érlelődő korvízió.

Azt ugyan nem remélem, hogy nélkülözendő lehet az analitikus megközelítés. A középkori moralitásjáték (nézd: ez történik) is boncolgató bemutatás volt, mert akkor maga a külső bemutatás jelentette a belsőt is, az események fölvonultatásá- val történt meg az összekapcsolás. A látvány (oltárkép templomhajómélység mint transzcendencia), a hangzás (mint metafizikai akusztika; Huizinga írja le, hogy például a harangok hangja a jó szellemek szerepét töltötte be, a gyászt, az örömöt, a veszélyt hirdette), a sűrítés (textus, mottók, példabeszédek) mind-mind a bemutatás mögötti „fölfejtés” részei.

De (valóban), a ráébredések ma mégis közelebbi kapcsolatban vannak az érzékekkel, mint az elmével (ha rá is szorulnak annak kontrolljára); és ez a kapcsolat más, mint a logika uralma. Megtakaríthatatlan a „kis idegen is át” vezető utazás „benn az elevenben” és ebben az utazásban jelenik meg a „lám” (mint bemutatás),

42