Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (- A kilencvenegyes esztendő - 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony)
Sándor Iván A karnevál harmadik napja — A kilencvenegyes esztendő — 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony M 4*1 r -«.ondd, hat hová jutottunk, s mi e táj neve?” A vak Oidipusz teszi fel a kérdést Kolonosba érve. „Inkább sík vidék ez, ahol a magas helyek csak a látóhatár szélén emelkednek. (így írja le Hamvas Béla.) Enyhe és szélesen hullámzó halmok. Kolonos ilyen halom. Gyéren öreg fák állnak rajta, s a kis erdő szélén cserje, bozót, fű és bokor. A dombról a síkságra látni. Kisebb tanyák, néhány falu, s egészen messze, mintha város lenne.” Vízió-színtér; de körülpillantás-színtér is; és mélybehatolás-színtér, teljesítmény-, illetőleg megoldhatatlanság-színtér. Ahol a vak, aki egész életében (vaksága előtt) nem látott, most látni kezd. „Semmi rejtett hatás. Semmi színpadi ... Ez a csaknem üres tér kegyetlenül józan és megrázóan egyszerű.” Ilyen tájra érkezett az ezredvégre a világtalan Európa. De még nem látja. Innen van még a körülpillantáson, a mélyrehatoláson. Ezért első hallásra, második hallásra, sokadik hallásra is idegenkedik attól, hogy tudomásul vegye saját helyzetét. Már vak, de még nem lát. Még minden színpadias. Még csupa rejtett hatás. Európa főképpen azon hökkenne meg, ha hallaná, hogy mindez nem csak egyik régiójára (az Elbán innenire) áll. Miért e nyitott szemű vakság? Talán mert az európai helyzetet ma még a legjobbak is csak a politikai mozgások, a felszíni kéreg- (rendszer-) változások felől közelítik meg. Még nem látják, hogy ez átmeneti, szűkös sáv. Korlátozottak pillanatnyi bizonyosságai, s még a pillanatnyi támpontok is iszonyú gyorsasággal változnak. Bár már ezzel a korlátozott exponálással is éles új pillanatképek rögzíthetőek: a politikai akaratok polarizálódása nyugaton; az évszázados „köztes változatokhoz” (Bibó) képest új, ám továbbra is köztes és amorf, se nem keletiesen monolitikus, se nem nyugatiasán szabadelvű új államszerkezetek kialakulása Közép- és Kelet-Európábán. Közben nyilatkozatháborúkba takart, ám valójában kéjes örömöt, és bénító riadalmat együtt keltő sodródás az első világháború után dekrétumokkal szabályozott átmeneti államalakzatok felbomlásához, s velejáróan az évszázadosán befullasztott integrációk zuhatagos mozgásaihoz, az államhatárok újrarendezési vágyához. Mi, Trianonnal sújtott magyarok ez utóbbinak csak örülhetnénk. Ha az egész folyamat sokoldalúan tárgyalásos, közmegegyezésen alapuló, új szolidaritások szövésével, gazdasági konszolidációkkal, szilárd alapok teremtésével organikus kifejlődésekkel járna együtt. De Európa még nem tudja, mit fogjon fel, mit mondjon ki. A politika latolgat. Akkor talán a művészet. Hiszen a művészet mégis 40
