Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Körber Tivadar: Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence emlékezete

Kodály 1940-től dolgozott a Magyar Tudományos Akadémián, 1946-49 között annak elnökeként. Munkálkodását méltatja Szabolcsi Miklós írása, „...az egységben látás jellemezte Kodály kapcsolatát a Magyar Tudományos Akadémiával: a, legkisebb és a legnagyobb dimenziókban egyaránt.”

Az, hogy Bartók zenei világát milyen szellemi rokonság fűzi Lisztéhez - közismert. Ittzés Mihály gondolatgazdag tanulmánya - talán első ízben - Kodály és Liszt zenéjének kapcsolataira világít rá. Nemcsak a harmonizálás és a formálás terén léteznek hasonlóságok (melyeket a cikk szerzője kottapéldákkal meggyőzően bizonyít), de abban is, ahogyan Liszt Ferenchez című kórusművében mintegy megidézi a nagy elődöt. Kettejüknek „a magyar zenetörténetben betöltött, egymást kiegészítő szerepét” pedig munkásságuk párhuzamainak és ellentéteinek felvázolásával teszi szemléletessé Ittzés. Két mondatát idézem: „Liszt a jövő felé fordult, elindított; Kodály kiteljesíteni akart zenéjében.” „Míg Liszt, a művész és az ember, a nagyvilágból érkezett haza: Kodály itthonról indulva jutott el a világba.”

Vajon a népzene iránt elkötelezett Kodály hogyan állt hozzá a nem népi eredetű hagyományainkhoz, jelesül a múlt századi műdalok világához? Erről a kérdésről - melynek szemléleti, ízlésbeli kisugárzása ma sem egyértelmű zenei köztudatunkban - szól hozzá Sárosi Bálint tanulmánya. Szó esik ennek során Arany János népdalgyűjteményének kiadásáról és tudományos feldolgozásáról is. A szerző végkövetkeztetése: „.. .minden megnyilatkozásával az egész magyar zenei hagyomány tiszteletére és szeretetére tanított.”

A népzenekutatás kezdeti szakaszának nélkülözhetetlen technikai eszköze volt a fonográf. A nagyon becses, eredeti felvételek sorsáról, megőrzésének problémáiról és feladatairól szól Sztanó Pál írása. Majd ismét a zeneszerző Kodály áll előttünk: a töretlenül egységes életmű néhány „kristályosodási” pontját, azok külső és belső hátterét ismerteti Eősze László cikke.

A kodályi alkotóműhelybe nyújt bepillantást Kroó György kiemelkedően értékes tanulmánya. A Levéltöredék barátnémhoz című Berzsenyi-megzenésítés vázlatait vizsgálva követi azt a folyamatot, ahogyan a szerző a végső, legtökéletesebb megoldást megtalálta. „A fantasztikus ebben a költemény végső interpretációjával kapcsolatos zeneszerzői hezitálást tükröző vázlatsorban, hogy Kodály ... végül is egy, a vers műfajára visszavilágító interpretáció mellett dönt.” „S az utolsó két sor megzenésítésével, a sokáig keresett hetedik változattal Kodály éppen a műfaj sajátos belső hangulatváltását: az elégiának ódává emelkedését érzékelteti, emeli ki, visszhangozza.”

Egy kevéssé ismert Kodály-mű, az 1917-ben írt Magyar rondó a tárgya Farkas Ferenc írásának. Részletes elemzés után a nyomtatott kiadás hibáira mutat rá, majd néhány praktikus tanácsot ad a mű előadására vonatkozóan. Ezután egy még ismeretlenebb, nem is a nyilvánosságnak szánt alkalmi kompozícióról kap tájékoztatást az olvasó Kecskeméti Istvántól. A Szabolcsi Bence esküvőjére 1928-ban írt köszöntő - Canticum nuptiale - régi magyar forrásokra támaszkodik, s a cikkíró szerint „Kodály harsányabb árnyalatú, kevésbé kimunkált, nem sajátos humora” jelenik meg benne. Olsvai Imre viszont egy jólismert, népszerű darabjának, a Galántai táncoknak egyik dallamát vizsgálja, rámutatva annak széles körű elterjedtségére, népi kapcsolataira, sőt rokonnépi párhuzamaira.

Az alkotói folyamat fázisainak a megfejtésére vállalkozik Kovács János is a Budavári Te Deum kéziratos forrásanyagának alapos vizsgálatával. A mű nagyformájának elemzése arra a következtetésre indítja, hogy „a forma felépítésének processzusa... nem lehetett egészen küzdelem nélküli feladat. Kodály Te Deum-knak sajátos architektóniája van...” „Ezt az architektóniát... csak nagyszabású szellemi és művészi erőfeszítés hozhatta létre.” A vázlatok - bár hiányosan - ezt az erőfe78