Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Körber Tivadar: Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence emlékezete
szítást demonstrálják. Tanulságos a cikk befejező része, melyben a szerző Kodály művét Verdi hasonló felépítésű egyházzenei kompozícióival veti egybe. A japáni Hokkaido szigetén élő ainu nép zenéjére Kazuyuki Tanimoto hívta fel Kodály figyelmét. Cikkéből kiderül, hogyan és mi célból használt föl Kodály ezekből a dallamokból negyvenhetet a 77 kétszólamú énekgyakorlatban, a szokatlan dallam- és ritmusfordulatok mellett megragadva a hasonlóságokat is az ainu és a magyar népzene között. Breuer János kottapéldákkal is szemléltetve mutatja be, milyen változtatásokat, korrekciókat hajtott végre Kodály a már nyomtatásban is megjelent művein, „...sem a bemutató, sem az első kiadás megjelenése után nem tekintette műveit véglegesen befejezettnek, késznek. Mondhatni: haláláig változtak-készültek kompozíciói...” Az előadóművészet oldaláról közelíti meg Sándor Judit Kodály dalait. Különböző interpretációk összehasonlításával mutat rá néhány mű helyes előadási megoldásaira. írása a Kodály-dalok mély, értő, alapos ismeretéről tanúskodik. A Szabolcsi Bence munkásságával foglalkozó cikkek sorát Molnár Antal posztumusz írása nyitja meg. Egy mondatát idézzük: „Neve jelkép, szinte egyenértékű a magyar zenetudománnyal.” Bónis Ferenc - a könyv szerkesztője - kiegészítő bibliográfiát tesz közzé Szabolcsi műveiről. Marsovszky Györgyné - Szabolcsiék egykori háztartási alkalmazottja - őszinte, meleg hangú, mesterkéletlen megemlékezésben számol be a Szabolcsi családhoz fűződő kapcsolatáról. Végül Bónis Ferenc bevezetőjével, gondozásában és jegyzeteivel azt a huszonhét levelet olvashatjuk, melyet Szabolcsi Bence írt rajongásig tisztelt és szinte atyjaként szeretett mesteréhez, Kodály Zoltánhoz 1921-23 között, nagyrészt Lipcséből. A fiatal Szabolcsi mindenre fogékony, nyitott gondolkodásmódját tükrözik ezek a levelek; helyenként a mai olvasó számára nehezen követhető utalásaik ellenére is bőséges információt nyújtanak a korról, Lipcse szellemi életéről, humorral, iróniával, bizalmas „összekacsintásokkal”. Néhány idézet meggyőzheti erről az olvasót: „Ezek az urak Mozartot morálra akarják tanítani! Bachot a korálok értelmére oktatnák, Dosztojevszkijt kereszténységről, Shakespearenek a színpadról tartanának nagyképű előadást; Tanár Úrnak a tisztult emberi élet értelméről beszélnének és a népzenéről...” Vagy: „Érdemes őket meggyőzni, hogy nem mindig lakom barlangokban és néha - nagyon ritkán - mást is eszem, mint nyers emberhúst?” Különösen mélyek és jellemzőek az utolsó előtti levél vallomásszerű sorai - otthonról, magyarságról, kutatói programról: „Távoli tervek voltak: korai középkor vagy Ma- chaut. De sokkal jobban érdekelne magyar téma; és elég is volt az idegen problémákkal való vesződésből..., nincs-e 15. és 17. századunk, nincsenek-e zenei problémáink? Van valaki a világon Tanár úron kívül, akitől majd magyar zenetörténetet tanulhatnék?” Talán ennyi is indokolja, miért került közös kötetbe Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence! Végül egy apró, nem ünneprontásnak szánt megjegyzés. Az olvasó - hasonlóan a recenzenshez - a kötet szerzői közül egyik-másiknak a nevével valószínűleg most találkozik először. Jó lett volna legalább néhány soros ismertetésben oszlatni a homályt - még akkor is, ha a nevek többsége esetében erre valóban nincs szükség... 79
