Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - 110 éve született Kodály Zoltán - Szögi Ágnes: „…Hát érdemes ennyi tortúrát végigszenvedni ezért az iskoláért?” (Nemesszeghy Lajosné Szentkirályi Márta portréjához)

s tőlem ez nem áldozat, nekem ez kötelességem.” „Olyan nagy a feladat, hogy igen gyengének érzem hozzá magam. Bár lenne hozzá olyan tudásom, mint hitem és akaraterőm...”

Az emberi tartás, a minőség vállalása, a küzdelem a megalkuvással, az erővesztéssel, legkorábbi fennmaradt feljegyzéseiből is ugyanúgy kiderül, mint ahogy példaként áll erre a vívódásra egész megélt élete.

Szülei jelentették a legfőbb példaképet. ,Akadályt nem ismernek, semmitől vissza nem rettennek, bíznak, akarnak és dolgoznak. Mennyire szeretnék én ilyen lenni!”-írta róluk 18 évesen. Édesanyjára emlékezve: „...korán megtanultam tőle a reális célok kitűzését, az apró lépésekben haladás tervezését, a természetesnek tűnő hétköznapi események pozitív értékelését s az egymásért élni tudás örömére törekvést.”

A budai tanítóképzőben eltöltött évek alatt vezetett naplója alapján is optimista, törekvő, erős akaratú lényét rajzolhatjuk meg: „Szeretnék jobb lenni, sokat dolgozni, sokat segíteni. [...] Mindent - magamtól. Önmagámtól kell vámom a vigasztalást, buzdítást. És ezt is, és mindent - csak akarni kell!” „És lenni csak úgy jó, ha értékünk van, ha érezzük, hogy az másoknak nem közömbös, vagyunk-e vagy sem. Hogy egy kis rendet mi is teremtünk, hogy egy kicsiny rendje a világnak tőlünk függ, hogy mi is hatunk, mi is teremtünk, mi is igazgatunk, formálunk, sok mindenben döntünk és - mindezért felelünk! Magunknak, a lelkiismeretünknek.” „Csak gyengének nem szabad lennem!”

Kecskeméti pályakezdése után pár héttel jegyezte föl: „Egy új világba, új emberek közé és új szellembe kerültem. Van-e jogom már most ítélni ezekről? Nem.” „Optimista vagyok, boldog és megelégedett vagyok. És ezt tartom a helyesnek - az egyén szempontjából. De más a köz! És minden egyén a közt kell szolgálja. És ez a szolgálat a javítás kell, hogy legyen. [...] Engem is egy kis közösség élére állított az Isten. A gyerekek közé. Nem könnyű feladat lelkiismeretes javító, nevelő munkát végezni - de gyönyörű munka. [...] Akkor javítok, ha elégedetlen vagyok. [...] És az ilyen javítás - alkotás.” „Lehet itt kezdeményezni, csak hozzá kell fogni. Új szellemet kell itt teremteni - csak fel kell ébreszteni az alvókat. És nem szabad visszalépni soha. Legyünk gumilabdák - minél jobban a földhöz csapnak, annál nagyobbat ugorjunk!” „Igaza volt Margit néninek, amikor figyelmeztetett: ,Nehéz annak a nevelőnek, aki elsősorban a gyerekekkel érez.’ Már tudom, hogy ez mindenütt így van. Nem baj. Ide állított az Úr. Hogy neveljek. És én érzem, meg fogom állni a helyem, mert meg akarom állni...”

A fenti sorokat követő 30 év a bizonysága, hogy végig ebben a szellemben dolgozott. Munkatársai számára szóló belső üzenetei, az átírótömbök tőpéldányai szerint igyekezett rábírni kit-kit a sajátmaga maximumának teljesítésére. Óralátogatásain készült jegyzetei a tanár, a tanulók részletes megfigyeléseiről tanúskodnak. Bennünk, is saját magát értékelte: „Van-e joga másnak parancsolni, aki magának se tud? Aki nem korlátlan ura akaratának?” Aprólékos följegyzései, részletes elemzései, körültekintő óraleírásai szerint a külföldről egyre nagyobb számban érkező, s esetenként az iskolában hónapokat eltöltő énektanárok tanulmányait is a legnagyobb érdeklődéssel, figyelemmel kísérte. Az amerikai énektanárok 1968- ban ösztöndíjjal Magyarországra érkezett első csoportjának egyik tagja, Elizabeth McLaughlin másfél évtizeddel később így emlékezett vissza Nemesszeghy Lajos- néra: „Márta hihetetlenül elfoglalt asszony volt, hajnaltól éjfélig dolgozott minden egyes nap, amíg ismertem. Iskolai és otthoni munkájától gyakran kimerült volt - fizikailag, de lelkileg fáradhatatlan volt, és mindig kész arra, hogy hatalmas személyes áldozatot hozzon másokért, egészen haláláig.”

75