Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Sigmond István: Az utolsó vacsora (elbeszélés)

gyorsultak, berobogott a szobába és becsapta maga után az ajtót. Az első' szemébe ötlött látvány a két megmaradt szőlőszem volt, az egyiket felragadta a kistányérból, és egy hirtelen mozdulattal belökte a szájába. Egy ideges harapás, és a szőlőszem sercegve fröccsent szanaszét.

Az öregember fáradtnak érezte magát, az ablaknak háttal állva rátámaszkodott az asztal lapjára, de képtelen volt sokáig így maradni, pedig nagyon erőlködött, próbálta rávenni magát, hogy ne nézzen még egyszer az ablakra, nem neki való ez a látvány, ami minden bizonnyal újra ott lesz, de hátha mégsem, hátha végleg eltűnt az életéből, egy idő után azonban már nem tudta elviselni a bizonytalanságot, egy gyors mozdulattal hátrafordította fejét, és rámeredt a szoba ablakára. A lány ott állt az ablak előtt, s nézte az asztalba kapaszkodó, görnyedten álló öregembert.

Az öregember nem mozdult el az asztal mellől, úgy maradt, kicsavart testtel, feje az ablak felé fordítva, keze az asztalba kapaszkodott, nézte, nézte a lányt, aztán kinyílt a szája, olyan nagyra nyitotta száját, hogy az onnan kizuhanó ordítás megremegtette az ablakszemeket. Az öregember ordított, egyre csak ordított, de a lány nem mozdult el az ablak elől, szobormereven nézte az öregembert.

A vadászfegyver egy rozsdás szegen lógott a falon, időtlen idők óta nem lőttek vele, de az öregember még jól emlékezett a kezelésére, pillanatok alatt sikerült csőre töltenie. Nem reszketett a keze, amikor célbavette a lányt és meghúzta a ravaszt. Aztán visszaakasztotta a fegyvert a szegre, majd odalépett az ablakhoz. Most már senki sem állt az ablak előtt. Az öregember egy ideig csendben nézte a szétlőtt ablaküveget, a törmelékek egy része befelé zuhant, a másik része az utca kövezetén csörömpölt, de most már elcsendesedett minden, a halántéka mögött sem érezte a lüktetést, a szeme előtt is kitisztult a világ, s valami nagy-nagy békesség költözött a leikébe. Megfordult, a kalapját leakasztotta a fogasról, feltette a fejére, körülnézett, hogy ne hagyjon rendetlenséget a szobában, nem szerette volna, ha utólag kibeszélik az emberek. A kifli és egyetlenegy szem szőlő ottmaradt a asztalon.

Az öregember kilépett az utcára, s mielőtt átvágott volna a túlsó oldalra, még egyszer, utoljára látni akarta a lányt. Odanézett hát az ablak alá, a járdára, de semmit sem látott, az utca kövezetén csak az üvegcserepek csillogtak, üres, kihalt volt az egész utca, ebben az órában nem nagyon jártak errefelé az emberek. A lány mintha nem is létezett volna soha, nem volt ott sem élve, sem holtan.

Az öregember visszament a szobába, magára zárta az ajtót, leemelte a vadászfegyvert a szegről, csőre töltötte, és a cső végét jó mélyen benyomta a szájába.

Amikor az emberek kihozták az öregembert a házból, s a hordágyat elhelyezték a halottaskocsiban, a ház előtt, közvetlenül az ablaknál egy lány állt az utcán, egyik kezében egy szem szőlő volt, másikban egy kiflit szorongatott, s mozdulatlanul, szobormereven nézett az öregemberrel elzötyögő halottaskocsi után.

8