Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Sigmond István: Az utolsó vacsora (elbeszélés)

a remegés, a kezét leemelte az asztalról s elhelyezte az ölében, nehogy meglássák kezének furcsa reszketését a fehér damasztabroszon. Egy idő' után terhesnek érezte a mozdulatlanságot, nem mintha elzsibbadtak volna a végtagjai, éppen ellenkezőleg, valami olyanszerű áramlat indult meg az ereiben, amit kezdetben érdeklődéssel figyelt, később szégyellt« magát érte. Úgy döntött, hogy feláll, kinyitja az ajtót és kimegy az ablak elé, hogy közelebbről is szemügyre vegye a lányt. Lassan indult meg, el kellett döntenie menet közben, hogy mit fog mondani. Fogalma sem volt róla, hogy ilyenkor hogyan kell viselkedni egy ilyen lánnyal, aki olyan mozdulatlanul áll az ablaka előtt, mintha odaültették volna.

Amikor az öregember kilépett az utcára, a lány nem állt az ablak előtt. Az utcán senki sem volt, sem jobbra, sem balra, sem a túlsó oldalon. A lány nem tűnhetett el semmiképpen, az utcának ez a része teljesen egyenes volt, kar vastagságú facsemetékkel végigültetve, amelyek nem nyújthattak védelmet az esetleg elrejtőzni szándékozónak. Az öregember egy ideig nézte a semmit, nem csodálkozott, nem bosszankodott, megállapította, hogy igencsak eljárt az idő a feje fölött, aztán visszament a szobába, bezárta maga után az ajtót, visszaült az asztalhoz, s mielőtt nekifogott volna a harmadik szem szőlőnek, ismét felnézett az ablakra. A lány ott állt az ablak előtt.

A harmadik szem szőlő már nem tűnt olyan édesnek, mint az első kettő, de azért elmajszolta azt is. Aztán megigazította a fehér damasztabroszt, az volt az érzése, hogy a szélei nem csüngenek le egyformán az asztal lapjáról. Hogy mást nem volt mit csináljon, újra felnézett az ablakra. A lány változatlanul ott állt, mintha még mozdulatlanabb lett volna, mint első megjelenésekor. Az öregember odalépett az ablakhoz, közel, egészen közel hajolt az ablaküveghez, egy arasznyi távolságra lehetett a lánytól, aki farkasszemet nézett vele, anélkül, hogy egyszer is megrebbent volna a szempillája. Az öregember nem mert megszólalni, nehogy ismét eltűnjön a lány, aztán már nem bírta elviselni a szobormerev lány közelségét, visszamenekült az asztalhoz, érezte, hogy a halántékán egyre gyorsabb ritmusban lüktetnek a vérerek, majd egy hirtelen ötlettel kiemelte a tányérból azt az öt szem szőlőt, amiről nemrég lemondott, elhelyezte őket a tenyerében, és megindult az ajtó felé. Mielőtt ismét megfordította volna a kulcsot a zárban, rápillantott az ablakra. A lány ott állt az ablak előtt és nézte az öregembert.

A szőlőszemek jól elfértek az öregember tenyerében, de félthette őket, mert igen óvatosan nyitotta ki az ajtót, először a kezét nyújtotta előre, s csak azután lépett ki ő maga is az utcára.

Mielőtt odafordult volna a lányhoz, megpróbált mosolyogni, de ez nem nagyon sikerült, egyre jobban érezte a lüktetést a halántéka mögött, egy kicsit mintha a szeme előtt is elhomályosult volna a világ, nem a rosszullét, hanem a szemébe tódult könnycseppek miatt látta fátyolosnak a környezetét, kinyújtotta kezét, benne a szőlőszemeket, az egyenetlenre taposott járdarészt, az ablakrámát, a lemenő nap sugarában csillogó ablaküveget és az utcát, a teljesen kihalt utcát, amelyen nemhogy emberek, de még árnyékok sem suhantak se- merről semerre, a lánynak is nyoma veszett, mintha sosem lett volna az ablak előtt. Az öregember ökölbe szorította előrenyútott kezét, a szétnyomott szőlőszemekből kifröccsent a ragacsos lé, s végigpreckelte a öltönyét. De ez most egyáltalán nem érdekelte, észre sem vette, arca kivörösödött, mozdulatai fel7