Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Mák Ferenc: Ahol a parázs még izzik (Herceg János: Nyíló idő)

elmélyítő megválaszolhatatlanságaival egyetem­ben —, úgy leli meg a mai olvasó Herceg János vallomásértékű Írásaiban a kisebbségi magyarság önmagára ügyelő, támaszát kereső gondjainak teljességét. A gondjaival és a gondolataival be­futható vidék pedig az a Bácska, amelynek törté­nelmi szerepe lassan elvész a homályban, s csak az emlékezet — s az erkölcsi felelősségtudat — őriz meg valamit egykori színeiből és fényeiből: mindabból, amiről oly utolérhetetlen ragaszko­dással szólt Módosulások című kötetében is. „A békebeli Bácska — írja Szenteleky Koméiról szóló tanulmányában Herceg — boroshordókkal és óriási kondérokkal volt tele, a megye urai ál­landóan úgy éltek, mint valami népünnepélyen, ahol a szó csak anekdotákban forog, a csárdás után a sorrentói emléket játssza a cigány. A mil- lenium boldog mámora ezen a vidéken tartott legtovább. Talán szándékosan őrizték, mintegy utolsó kitombolásképpen, vagy csak azért nézték oly buzgalommal a rózsaszínű felhőket, mert ép­pen itt már készülőben volt a vihar.” S ez a táj ugyancsak megköveteli a morális felelősséget az őt otthonának tekintő — folyton elvágyódó, de minduntalan hazatérő — szellemeitől. Herceg János pedig régóta a hazatalálás erkölcsi gondjai­ra ügyel, a „harcos humanizmus” azon megnyil­vánulásait keresi, melyek megteremthetik az együttélő nemzetek békéjét. Kosztolányi Dezső, valamint Babits Mihály és Szekfű Gyula harcos humanizmusa ez, és persze Németh Lászlóé. Ugyanakkor felismeri, ehhez a morális elkötele­zettséghez a „kisebbségi harmadik út” bölcsele­téhez való hűségében a Bácskában Szenteleky Kornél volt a legkövetkezetesebb. „Ő oltotta be­lénk a megmaradásért való küzdelem gyógyító mérgét” — elismerésként ez a legtöbb, ami egy gondolkodóról elmondható. „. . . ő biztatott az újért lelkesedni, ahogyan minden európaisága mellett elvárta tőlünk, hogy az itteni sorsról, erről a különös világról, színei­ről és népeiről és népeinek helyzetéről szóljunk” — áll a Nyíló idő talán legihletettebb, a tiszta megrendülés forrásait is megmutató tanulmá­nyában. Szenteleky Koméi személyében ez egyedülálló, hogy volt ereje meglelni az egyetlen járható utat, amely egyben a közösség anyagi és szellemi megmaradását is biztosította. Józan be­látással feloldotta az egymással szembe került népek engesztelhetetlenségét, aminek eredmé­nyeként „ebből a jó termőföldhöz kötött hetero­gén egységből, ebből az ötnyelvű konglomerá­tumból hajtott ki az itteni magyar irodalom gyönge virága. Zsidók és szlávok, »svábokból jött magyarok« is magukénak vallották azzal a sza­badelvű polgári meggyőződéssel, hogy nem a származás számít, hanem a nyelv, a nevelés, az odaadás.” Szenteleky Koméi alakja arra is alkalmas; hogy a szerző visszatekintsen a húszas-harmin­cas évek idejére, a „jugoszláviai magyar iroda­lom” hőskorára, s lévén, hogy maga is tanú — immár az egyetlen, aki résztvevőként is megszólal­hat — kérdéseket is felvessen. Ilyen minőségben Herceg János mutat rá: elkötelezett, „harcos hu­manizmus” szószólóinak kellett ahhoz jönniük, hogy az impériumváltás után a magyarság Ju­goszláviába szakadt része is magára találjon. „A történelemben tíz-húsz év azonban csak egy pil­lanat — írja ugyancsak Szenteleky Koméi kap­csán —, s a gyorsan tűnő időben a jugoszláviai magyarságnak mégis sikerült magára találnia. Nem a gazdasági és a politikai jogok kivívásában, hanem a sajátosan kisebbségi magyar öntudat kialakításában. Ez pedig a második tíz esztendő idejére esik, és megteremtője, bármily hihehetle- nül hangzik is, a szárnyait bontogató jugoszláviai magyar irodalom volt.” Ennek az irodalomért és (leplezetten) a kisebbség öntudatosodásáért ví­vott küzdelemnek Szenteleky volt a szerkesztője, mozgatója és irányitója, és bár Herceg János mindössze öt-hat valódi írástudóról tesz emlí­tést, arra is felhívja a figyelmet, hogy Szenteleky bátorságához „Fekete Lajos erőteljes, kisebbségi öntudattal telített versei és Csuka Zoltán hite, rugalmassága és szervezőkészsége kellett. . .” Szemében a sziváci orvos, költő és szerkesztő maga volt a „kiegyenlítő szellem”, aki szekértá­borba tudta szólítani az írástudókat, feloldva minden közöttük feszülő szociális és egyéb ellen­tétet. „Magyar irodalmat csinált! Az ő mozgalma nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lel­kében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejteni benne egy erős ellenállást a beolva­dással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri ösz- szefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb progra­mot akár politikustól is az ember. Ő pedig csak iró volt. S talán ezért volt nagyobb hitele, ezért volt nagyobb eredménye a jelszavaiknak, mert állapítsuk meg még egyszer: a vajdasági magyar­ság politikai öntudatra ébredése az ő mozgalmá­val kezdődik. Politikusok dolga, hogy sikert érje­nek vele.” Herceg János e megállapítása lényeg- retörő, minden részletét számontartó. S bár má­sutt rámutat, a jugoszláviai magyar irodalom elő­történetéről mindent megírtak már, látni kell, hogy irodalomtörténet-írásunk értékelő maga­tartásából éppen a Szenteleky szándékaira épülő humanista, kisebbségi elkötelezettséget is válla­ló, a magáratalálást és az öntudatosodást segítő hagyomány nyomon követése hiányzik. A „hiva­talosnak” elfogadott irodalomszemlélet, forma­központú szemlélet, s mint ilyen, a kassáki vers- modellt tekinti egyedül érvényesnek. Ezzel pedig 94

Next

/
Thumbnails
Contents