Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Mák Ferenc: Ahol a parázs még izzik (Herceg János: Nyíló idő)

elmélyítő megválaszolhatatlanságaival egyetemben —, úgy leli meg a mai olvasó Herceg János vallomásértékű Írásaiban a kisebbségi magyarság önmagára ügyelő, támaszát kereső gondjainak teljességét. A gondjaival és a gondolataival befutható vidék pedig az a Bácska, amelynek történelmi szerepe lassan elvész a homályban, s csak az emlékezet — s az erkölcsi felelősségtudat — őriz meg valamit egykori színeiből és fényeiből: mindabból, amiről oly utolérhetetlen ragaszkodással szólt Módosulások című kötetében is. „A békebeli Bácska — írja Szenteleky Koméiról szóló tanulmányában Herceg — boroshordókkal és óriási kondérokkal volt tele, a megye urai állandóan úgy éltek, mint valami népünnepélyen, ahol a szó csak anekdotákban forog, a csárdás után a sorrentói emléket játssza a cigány. A mil- lenium boldog mámora ezen a vidéken tartott legtovább. Talán szándékosan őrizték, mintegy utolsó kitombolásképpen, vagy csak azért nézték oly buzgalommal a rózsaszínű felhőket, mert éppen itt már készülőben volt a vihar.” S ez a táj ugyancsak megköveteli a morális felelősséget az őt otthonának tekintő — folyton elvágyódó, de minduntalan hazatérő — szellemeitől. Herceg János pedig régóta a hazatalálás erkölcsi gondjaira ügyel, a „harcos humanizmus” azon megnyilvánulásait keresi, melyek megteremthetik az együttélő nemzetek békéjét. Kosztolányi Dezső, valamint Babits Mihály és Szekfű Gyula harcos humanizmusa ez, és persze Németh Lászlóé. Ugyanakkor felismeri, ehhez a morális elkötelezettséghez a „kisebbségi harmadik út” bölcseletéhez való hűségében a Bácskában Szenteleky Kornél volt a legkövetkezetesebb. „Ő oltotta belénk a megmaradásért való küzdelem gyógyító mérgét” — elismerésként ez a legtöbb, ami egy gondolkodóról elmondható.

„. . . ő biztatott az újért lelkesedni, ahogyan minden európaisága mellett elvárta tőlünk, hogy az itteni sorsról, erről a különös világról, színeiről és népeiről és népeinek helyzetéről szóljunk” — áll a Nyíló idő talán legihletettebb, a tiszta megrendülés forrásait is megmutató tanulmányában. Szenteleky Koméi személyében ez egyedülálló, hogy volt ereje meglelni az egyetlen járható utat, amely egyben a közösség anyagi és szellemi megmaradását is biztosította. Józan belátással feloldotta az egymással szembe került népek engesztelhetetlenségét, aminek eredményeként „ebből a jó termőföldhöz kötött heterogén egységből, ebből az ötnyelvű konglomerátumból hajtott ki az itteni magyar irodalom gyönge virága. Zsidók és szlávok, »svábokból jött magyarok« is magukénak vallották azzal a szabadelvű polgári meggyőződéssel, hogy nem a származás számít, hanem a nyelv, a nevelés, az odaadás.”

Szenteleky Koméi alakja arra is alkalmas; hogy a szerző visszatekintsen a húszas-harmincas évek idejére, a „jugoszláviai magyar irodalom” hőskorára, s lévén, hogy maga is tanú — immár az egyetlen, aki résztvevőként is megszólalhat — kérdéseket is felvessen. Ilyen minőségben Herceg János mutat rá: elkötelezett, „harcos humanizmus” szószólóinak kellett ahhoz jönniük, hogy az impériumváltás után a magyarság Jugoszláviába szakadt része is magára találjon. „A történelemben tíz-húsz év azonban csak egy pillanat — írja ugyancsak Szenteleky Koméi kapcsán —, s a gyorsan tűnő időben a jugoszláviai magyarságnak mégis sikerült magára találnia. Nem a gazdasági és a politikai jogok kivívásában, hanem a sajátosan kisebbségi magyar öntudat kialakításában. Ez pedig a második tíz esztendő idejére esik, és megteremtője, bármily hihehetle- nül hangzik is, a szárnyait bontogató jugoszláviai magyar irodalom volt.” Ennek az irodalomért és (leplezetten) a kisebbség öntudatosodásáért vívott küzdelemnek Szenteleky volt a szerkesztője, mozgatója és irányitója, és bár Herceg János mindössze öt-hat valódi írástudóról tesz említést, arra is felhívja a figyelmet, hogy Szenteleky bátorságához „Fekete Lajos erőteljes, kisebbségi öntudattal telített versei és Csuka Zoltán hite, rugalmassága és szervezőkészsége kellett. . .” Szemében a sziváci orvos, költő és szerkesztő maga volt a „kiegyenlítő szellem”, aki szekértáborba tudta szólítani az írástudókat, feloldva minden közöttük feszülő szociális és egyéb ellentétet. „Magyar irodalmat csinált! Az ő mozgalma nem szöveteiben, nem szellemében, hanem lelkében, nyelvében és öntudatában volt magyar. Politikai alapja ennek a mozgalomnak az volt, hogy meg kell tartani a magyarságot jobb időkre, ki kell fejteni benne egy erős ellenállást a beolvadással szemben, fel kell ébreszteni a testvéri ösz- szefogás erejét, s várhatott-e ennél szebb programot akár politikustól is az ember. Ő pedig csak iró volt. S talán ezért volt nagyobb hitele, ezért volt nagyobb eredménye a jelszavaiknak, mert állapítsuk meg még egyszer: a vajdasági magyarság politikai öntudatra ébredése az ő mozgalmával kezdődik. Politikusok dolga, hogy sikert érjenek vele.” Herceg János e megállapítása lényeg- retörő, minden részletét számontartó. S bár másutt rámutat, a jugoszláviai magyar irodalom előtörténetéről mindent megírtak már, látni kell, hogy irodalomtörténet-írásunk értékelő magatartásából éppen a Szenteleky szándékaira épülő humanista, kisebbségi elkötelezettséget is vállaló, a magáratalálást és az öntudatosodást segítő hagyomány nyomon követése hiányzik. A „hivatalosnak” elfogadott irodalomszemlélet, formaközpontú szemlélet, s mint ilyen, a kassáki vers- modellt tekinti egyedül érvényesnek. Ezzel pedig

94