Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Isztray Botond: Út - az elhallgatat könyv (Tábor Béla: A zsidóság két útja)
Isztray Botond * Ut - az elhallgatott könyv Tábor Béla: A zsidóság két útja M gy könyvet Magyarországon elhallgatnak, egy könyvet mély hallgatás övez. Ez a könyv több mint ötven évvel ezeló'tt jelent meg, majd 1990-ben újra; Tábor Béla írta, s címe: A zsidóság két útja. A hallgatás a könyv megjelenésének idején mégcsak érthető, de azóta! És főként az úgymond „szabad” „független” Magyarországon! De mi is egy könyv? Minden egyes könyv az írás ellentmondásosságának foglalata, a legradikálisabb ellentmondás felidézése s feloldására tett kísérlet. Az ellentmondás alighanem a lét legszélsőbb pólusai között feszül, egységbe foglalásuk a legnagyobb emberi tett, a legdrámaibb történés. Az írás a távollétben jelenlevőt szólít, vagy az ő szólítására válaszol; és a jelenlétben távolságot teremt, hogy jelenlétet növesszen, hatványozzon. Közvetettségében közvetlenséget rejt, és közvetlensége közvetítésben mutatkozik élőnek. Az egyetlen jelentés lehetetlenségét hirdeti jelentőségteljesen; a jelentő végtelenségét állítja: a végtelen siklása a zárt kijelentésben. Az írásban felidézett kettősség, szembenállás maga a kisértettség, s a kisértettség kimerevedése bűn és hazugság, korszerűen szólva a bitek nyújtotta üdv maszturbálás szövegszerkesztővel: ez az írás gonoszsága. De az ellentmondás egyesítése költői dialektikában az írás szentsége. Ha így áll a helyzet, mit is jelent egy könyvről hallgatni? Jelentéktelen-hazug írásműről a leghelyesebb hallgatni, hiszen meg se szólalt, felejtsük el, hiszen eleve felejtésben van. Ám ha a könyv a közösség jelentős problémáiról, kérdéseiről ha- zudozik, akkor a lelki egészség azt kívánja meg, hogy megszólaljunk. Ha pedig igazságot szól, ha mértéke jelentésmegnyitásban-építésben van, akkor egyszersmind párbeszédre, továbbmondásra is szólít. A kritikus feladata alighanem semmi egyéb: a könyv megjelenésével felidézett krízisből párbeszédet lobbantam, elsőként lépni a találkozásba. Hát akkor hogy is állunk Tábor Béla könyvével? A benne felvetett kérdések- problémák közösségünk, s bármiféle közösség égetően fontos problémái: Isten, szellem, személy, áldozat, közösség, értékelés, nyelv, munka, gazdaság, ateizmus, zsidóság, kereszténység. Ha Tábor Béla igazat szól, ha könyvének mértéke az egység történése, akkor a hallgatásba burkolózó sunyi és gyáva kivonja magát a párbeszédből, monológba. Vagy netán úgy lenne, ahogy ama ifjú filozófus hölgy mondta volt nekem hajdanán, akinek kezébe adtam a könyvet, és a kezdeti lelkesedés után a következő velős kijelentéssel adta vissza: elavult. Erről valahogy menten eszembe jut az ambiciózus filozófus-vallástörténész tanonc (közbevetőleg: a vallástörténész eszembe juttatja Tábor Béla tréfás mondását: annyi köze van valláshoz (mármint a vallástörténésznek), mint a nőgyógyásznak a szerelemhez), aki Hamvas Béláról írt nagyívű 80
