Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Bereznai Zsuzsanna: A kecskeméti zsidó lakodalom
mányoz a hitközségnek. Mivel ünnepkor nem volt szabad pénzt kiadni, az adományt az ünnep után fizették be. Ezekből az adományokból juttattak az árvák számára. Az eljegyzés Eljegyzés előtt az volt a szokás, hogy a fiú elvitte a menyasszonyát bemutatni a szüleinek, s a lány is elvitte a fiút a szüleihez. Ekkor a családok összeismerkedtek uzsonna vagy ebéd alkalmával. A hozományt is tisztázták, ez azonban még nem az eljegyzés alkalma volt. Az eljegyzés uzsonna, ebéd vagy vacsora keretében történt. A fiatalok az ujjúkra húzták a gyűrűt. Az asztalnál fölállt a lány apja, bejelentette az eljegyzést. A vőlegény válaszolt rá: áldást mondott a gyűrűs ujjra. Jegyajándékot („drösche”) csak a fiú adott, mely a gyűrű volt. A gyűrű azt jelentette, hogy „a nő a férfinak le van kötve”. Az eljegyzés időpontjául sem a péntek, sem a szombat nem volt alkalmas, nagyböjtkor és újévkor sem volt szokás eljegyzést tartani. Az eljegyzési ebéden sóletet nem adtak, mert az szombati étel, hanem általában sültet, süteményt és egy kevés bort. Az eljegyzési vacsora alatt a vőlegény és a menyasszony egy tányért a falhoz csapott, és azt mondták: „mazl topf”. Az eljegyzés alkalmával szokásos tányértörés országszerte ismeretes volt. Újvári Péter több müvében is szerepel: az eljegyzésen tányért törtek, melynek darabjait a vendégek hazavitték. A hiedelem szerint a sok tányércserép jó ómen a házasságra. Másutt azt említi, hogy az eljegyzés középpontjában a tányértörés szokása van: ,Az anyja az eljegyzés estéjén olyan erővel vágta a földhöz a porcelán tányért, hogy ezer darabokra tört.” Hatvány Lajos azt a szokást örökítette meg, hogy a „mázl tof” (jó szerencsét) kívánság után egy nő családtag tányérokat csattantott neki a padlónak, amelyből az asszonyok igyekeztek magunkak egy-egy darabot megszerezni, mert az szerencsét hoz.3 Az eljegyzés után a jegyben járás fél évig-egy évig tartott, mert a stafírungot meg kellett csináltatni. A stafírungot hímzőasszonyok varrták, akik a házhoz jártak. Ha a lány szegény volt, nem kapott hozományt. A stafírunghoz a következő dolgok tartoztak egy jobb módú zsidó lány férjhez- menetelekor: 3-4 váltás ágyhuzat, a díszágy („csipkéságy”) a szüléshez, egy 12 személyes damasztabrosz, 6-8 kisebb abrosz, 6 személyes uzsonnaabrosz a kávéhoz (sárga, rózsaszínű volt), törölközők, konyhatörlők („mert a kóser háztartáshoz nagyon vigyázni kellett”), hálóing, hálókabát (vászonból volt, hosszú ujjú, fodros, hímzett, elölről nyitott, az ujja is fodros), nyitott nadrág (ez kb. az 1900-as évekig volt divatban; vászonból volt, elől szalaggal zárult, hátul nyitott volt), később zárt nadrág volt, mely térdig ért, térdig érő vászoning volt hozzá. Kellett még fehér fejkendő a konyhára, kézimunka futók az abrosz közepére és szalvéták (amelyek 50x50 és 60x60 cm nagyságúak voltak). A hozományt az esküvő napján a lány szülei „letették”, s ahol nem adták meg, ott „visszament a parti”. 72
