Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Ö. Kovács József: Polgárosodás és zsidóság (A Duna-Tisza közi zsidóság helyzete és szerepe a polgárosodásban a XVIII.-XIX. században)

lása esetén a református és a katolikus egyházra. Ez a tett, gesztus feltételezhetően a helyi egymásrautaltság felismeréséből a vallási és egyéb különbségek áthidalását is megcélozta. Az oktatás területéről megemlíthető, hogy később Kecskeméten és Halason a város elitjéhez tartozó családok szívesen adták gyerekeiket tanulni a színvonalas tudást nyújtó zsidó iskolába.

E pozitív példákkal együtt is általában belső és külső konfliktusokkal teli közegben érte a zsidóságot a már így is elkésett, liberális indíttatású 1867. évi törvény, amely rögzítette az egyenjogúságot polgári és politikai tekintetben, azonban az 1849. július 28-i jogegyenlősítési kísérlettel szemben a vallási egyenlőséget már nem mondta ki és a vegyesházasságot sem tette lehetővé. Erre csak 1895-ben került sor.

A kecskeméti zsidók az asszimilációt (amely értelmezésem szerint is kölcsönha- tásos viszonyt és nem egyoldalú beolvadást jelent) választva kívántak részesei lenni a nemzetnek, de úgy, mint írták, hogy a „polgárokká” való fejlődés mellett egyúttal, jó zsidók” is maradjanak.

Úgy tűnik, hogy a vizsgált Duna-Tisza közi településeken a létező közösségi különbségeket és egyéni konfliktusokat többségében mellérendeltnek, természetesnek vehették, s azokból nem alakult ki csoportszintű, dinamizáló viszálykodás. A XIX. század második felétől érdemes megemlíteni egy-egy személy helyi, közvéleményformáló magatartását. Kecskeméten erre is példa lehet Hornyik János pályája. Halason a jelenleg is álló gimnázium megvalósításáért (1892) talán a legtöbbet munkálkodó Szilády Áron református papra, neves tudósra, ország- gyűlési képviselőre gondolhatunk, aki tudatosan pártfogolta, taníttatta a zsidó fiatalokat, akiknek jórészük a helyi ortodox programot vállaló hitközséghez tartozott.

Kecskeméten 1881-ben a távollévő rabbit egy evangélikus pap helyettesítette az egyik temetésen. Történt mindez a 80-as évek antiszemita hullámának megindulása előtt, amikor már a vallási és etnocentrikus zsidóellenesség helyébe az emancipált és sok tekintetben asszimilált zsidóság ellen irányuló politikai antiszemitizmus lépett. Új helyzetben, más, veszélyes eszközökkel, amelyekkel már esetleg tömegeket lehetett a téveszmék útjára terelni. Ismeretes, hogy az a politikai gyakorlat, amely nem a szabadságjogok kiterjesztésére és a közösségi feladatok megoldására törekszik, könnyen megzavarhatja, megbéníthatja a normális társadalmi folyamatokat és szerkezeteket, ha azok amúgy is sérülékenyek. A bemutatott két hely közül Halason, a sajtó szerint ezeknek az antiszemita megnyilvánulásoknak néhány idegen által provokált mozzanata nem talált mobilizálható társadalmi erőre, inkább „nevetség” tárgyává vált. Ahhoz azonban elég volt, hogy felbukkanjon a lappangó „helyi zsidókérdés”, amelyet a szerkesztők, feltételezthetően a többségi véleményt kifejezve, úgy fogalmaztak meg, hogy az nem egyenlő a „német talál- mányú” zsidóhajszákkal, hanem mást, elsősorban németellenességet jelent. Végül, így sűrűsödött egy pontba a panaszos elutasítás: „izraelita polgártársaink sokkal inkább németek, mint magyarok, sőt azt lehet mondani, hogy ők tulajdonképpen csak magyarul tudó németek... itt az ideje, hogy azokat végre gyökeresen orvosolják...” Az asszimilációt és magyarosodást követelő levél következménye volt a kor antiszemita megmozdulásainak, és utalt a zsidóság és környezetének helyi szinten megjelenő ellentétére. S egyúttal jelezte azt is, hogy a kezdeti befogadás ideiglenességének és feltételességének érvei, némileg más tartalmi jelentéssel és történeti szituációban, de szinte évtizedeken átnyúlóan felszínre hozhatók voltak. A halasihoz hasonló vélemények Kecskeméten is a zsidóság németes kultúráját kifogásolták. Azonban az sem zárható ki, hogy ez a „németellenesség” esetenként, rejtetten más okok és vádak leplezésére szolgált. Megalakult a Kecskeméti Ma68