Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Ö. Kovács József: Polgárosodás és zsidóság (A Duna-Tisza közi zsidóság helyzete és szerepe a polgárosodásban a XVIII.-XIX. században)

gyár Védegylet, s antiszemita szónoklatok hangzottak el. Ezek erejénél azonban sokkal hangsúlyosabbak voltak az ezzel ellenkező magatartásmódok.

Összefoglalva: talán érzékelhető az a tendencia, amely a polgárosodás hatására a két modellizált rendszer általános és fokozatos, a helyi feltételektől is függő közeledését, konfliktusokkal kevert egymásba fonódását eredményezte. Kezdetben, a feudalizmus korában egyértelműen behatárolható volt a többségi, az uralkodóan nemesi értékrendre jellemző tudat kirekesztő jellege. Elegendő, ha az ennek egyik megnyilvánulásaként is felfogható, a jogegyenlőség hiányát tükröző, zsidósággal kapcsolatos törvényekre tekintünk. A másik, kisebbségi oldalon (amely fogalom alatt, első végiggondolás után bizonyos szempontok alapján számszerűsített másságot értek) a zsidóság körében csak nagyon lassan, hullámzásokkal enyhülhetett, vagy helyenként sosem szűnt meg a kizártság tudata. S ha enyhült is, ezt feledtette az, hogy a politikai antiszemitizmus időszakától kezdve rendszeresen bekerült az eszköztárba a korábbi korszakokat idéző, főként a feudális értékrendre jellemző „jó” és „rossz” családi származásra való hivatkozás.

E bizonytalan állapotban nehéz volt csoportszintű, elfogadható stratégiát nyújtani a zsidó közösségek tagjainak. Ezért is figyelhetők meg a legkülönfélébb egyéni alkalmazkodási viselkedésformák. A többség és kisebbség viszonyában kialakult zsidókép kölcsönösséget tartalmaz, s az előítéletes, sztereotip képalkotás, itt bővebben nem ismertethető útján keletkezett. Az elméleti megállapításokat azonban további mély és kiterjedt, empirikus kutatásokkal kellene alátámasztani. A két, szinte lezártnak tekinthető mintavétel eredményei és egyéb, főként Duna-Tisza közi példák azt igazolják, hogy a negatív helyzetből, a perifériáról indult zsidóság nagy sikerrel volt képes érvényesíteni a kivívott státusz erejét az adottal szemben. Közben azonban természetesen nagyrészt megmaradt a saját csoporthoz való tartozás tudata és életformája is, s ezek, a versenyhelyzettel, a sikerekkel együtt konfliktusok gerjesztői lehettek. Ismert a magyar társadalomfejlődés azon sajátossága is, hogy a XIX. század végére hogyan ment végbe a régi, nemesi elemek süllyedése és hogyan emelkedtek fel a részben vagy teljesen asszimilálódtak sokszor anélkül, hogy a pozíciót megillető szerepváltás megtörtént volna. Megindult a küzdelem az állami, politikai funkciókért. S ekkor derült ki igazán, hogy a rendi, rendies szempontok még mennyire érvényesülhetnek, és az, hogy gyakran „sal- langos”, felületes volt az asszimiláció.

A Duna-Tisza közi vizsgálatok azt mutatják, hogy az ismert általánosságokon túl a helyi társadalmaknak valóban megvannak a maguk helyhez is kötődő értékei, jellemzői. Éppen ezért is kell állandóan tekintetbe venni a tér- és időbeli, egyéni különbözőségeket, amelyek révén megóvhatjuk magunkat a kényelmes, ám rendkívül hamis valóságábrázolástól. Erre, és a jelentől látszólag nagyon távoli századokkal foglalkozó dolgozatom alapján is megfogalmazható további kérdésekre gondolva tartom figyelemreméltónak Hajnal István megállapítását: „Minden kultúrfejlődésnek tehát olyan az »osztálytársadalma«, amilyen volt a rendisége. Az üzem nagy átalakulással bár, de folytatódik. Az ember feltétlen szabadnak érzi szellemét, s mégis a történelmi múlt dolgozik benne.”

69