Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Ö. Kovács József: Polgárosodás és zsidóság (A Duna-Tisza közi zsidóság helyzete és szerepe a polgárosodásban a XVIII.-XIX. században)

dót betölthessék. A XVIII. század végén például Vadkertről zselléri joggal betelepedő Prégel Ábel tanácsi utasításra csak a hiánypótló kereskedelemmel foglalkozhatott. Utóda már bővítette az „üzemet”, 1846-ban zálogos városi háza mellett tanyákat bérelt, boltot tartott fenn.

Pályája alapján mezővárosi vállalkozói előfutárnak tekinthető. Ugyanezen család több, asszimiláns jegyeket felmutató tagja, zsidóságának megtartásával együtt később is előkelő helyen szerepelt a helyi presztízs rangsorban. A kecskeméti Mil- hoffer István orvos, a neves Milhoffer Sándor közgazdász őse, az 1832. évi kolerajárvány idején magát nem kímélve, vallási tekintet nélkül gyógyított. A tanács egész munkásságát ünnepélyesen is elismerte 1845-ben, s egyúttal a birtokában levő házat és szőlőt a tulajdonába adták.

Semmiképpen sem szeretnék hamis, idilli képet festeni, vagy általánosítani, csupán azt igyekszem érzékeltetni, hogy a lassan emanripálódó - asszimilálódó - szekuralizálódó és antiszemita hatások között élő, vagyonban, szociálisan és mentalitásban is megosztott zsidóság helyzete mennyire sajátos volt. Különösen 1848 és 1867 előtt vidéken, ahol a lakossági törekvések révén is kialakulhatott egy szokásrendszer, technika, amely a zsidók jognélküliségét ellensúlyozhatta. Ugyanitt megemlíthető a reformkori (a pesti megalakulását gyorsan követő) kecskeméti liberális kaszinótagok tevékenysége, akik egy „tágasb, nevezetesen a köz Izraelitákat is magában foglaló” Polgári Casinó létrehozásán fáradoztak. Mindezek elméletileg nem változtattak a Werbőczy István óta dogmának számító tételen, a „nemesi nemzet” és a „nyomorú nép” merev kettősségén, illetve azon sem, hogy tulajdonképpen 1846-ig a zsidóságnak külön türelmi díjat kellett fizetnie. Az 1850- es években pedig egyéb jogsérelmeket (lásd pl. zsidó eskü, 1853 és 1860 közötti ingatlanszerzési tilalom) is el kellett szenvedniük.

A zsidóság egy részének 1848-49-es forradalmi, szabadságharcos szerepvállalása Kecskeméten és Halason is igen aktív volt. Az 1848-as tavaszi antiszemita megmozdulások, szemben például a dunántúliakkal, ezen a tájon inkább csak riadalmat, egy-két individuális konfliktust keltettek, s nem eredményeztek közösségek közötti nyílt ellentétet.

A bukás után például, 1849 augusztusában a kecskeméti tanács levelében írtak a zsidók számára is védelmet kívántak nyújtani, igyekezve feledtetni a város és a zsidók 48-49-es tevékenységét.

Az 1849 és főként az 1867 utáni állapot már bizonyos mértékben új felállást is jelentett. Alapvetően kedvező irányba módosított keretek között haladtak a kecskeméti zsidók a maguk útjain, amelyekre továbbra is jellemző volt, hogy a racionális és így hatványozottan profitorientált vállalkozásokba fogó, a többnyire tradicionális, patriarchális környezettel szemben nagy mobilitást tanúsító zsidóság fokozatosan vállalta az emancipációtól is függő asszimilálódást. Fő tendenciáját tekintve sikeres és nagyobb konfliktusoktól mentes volt a mezővárosi társadalomba történt integrálódásuk, amely persze egyúttal különbözőségeket is jelentett. A kiegyezés korában már többségükben magyarul beszéltek. Az 1861. március 15-i zsinagógái ünnepségen a városi főbíró, a polgármester és Homyik János jegyző, levéltáros-történész jelenlétében és Fischmann Simon (Fényes Adolf festőművész apja) tört magyarsággal előadott prédikációjának kíséretében emlékeztek meg 48- ról. Homyik János 1858-ban hivatali kötelezettsége, személyes érdeklődése és Lőw Lipót országos felhívása miatt is hozzáfogott a kecskeméti zsidóság történetének megírásához, amely ma is megállja a helyét. A kapcsolatok helyi szinten való ápolását jól illusztrálja a legvagyonosabb zsidó kereskedő, Hellsinger Izsák és feleségének 1852. évi végrendelkezésének egyik tétele: 300 pengőforintot alapítványként hagyományoztak a református főiskola létesítésére, a terv meghiúsu67