Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Ö. Kovács József: Polgárosodás és zsidóság (A Duna-Tisza közi zsidóság helyzete és szerepe a polgárosodásban a XVIII.-XIX. században)
ben nem is szólva, hogy az ábrázolás érthetőségének érdekében két rendszert, tömböt említek, vagy egy eleve absztrakciónak számító, helyi társadalomról beszélek. Közben tudjuk, hogy ezek a szerkezetek belülről is rendkívül megosztottak, mozgásban levők voltak. Azt gondolom tehát, hogy a hovatartozás érzése, a viselkedésformák kialakulása általában nagyon egyéni ügy. Ez azonban a feudális, rendi világban nem egészen így volt. A határvonalak kijelölését, a problémafelvetést még mindig az általánosság szintjén folytatva, célszerű röviden utalni a zsidókérdés főbb jellemzőire. Történeti és elméleti alapon a különös kategóriájába is sorolható zsidóság állapotát vizsgálva megítélésem szerint e népesség külső és belső konfliktusait a következő tényezők tették sajátossá: a más kultúra és vallás, a jogegyenlőség hiánya és a kirekesztettség, a perifériáról elindult zsidóság kényszerhelyzetek és tradíciók által meghatározott vállalkozásai, s maga az integráló közeg reagálásai, társadalomfejlődési zavarai. A többek által is felületesnek minősített magyar polgárosodás zsidókérdése voltaképpen az egyenlőtlen közép-kelet-európai fejlődés paradigmája. E kérdés meghatározóihoz Bibó István főként a középkorba visszanyúló zsidóellenes előítéletet, valamint a zsidóság és környezetének egymásról szerzett tapasztalatait sorolta. Ismeretes az is, hogy a nyugat-európai változások, különösen az angol ipari és a francia polgári forradalom hatására is a társadalmakban az örökölt státust mindinkább kiszorította a szerzett státusforma. Megindult a születési elit felbomlása. Másképpen fogalmazva, különösen Magyarország esetében a rendi, rendies értékekkel szemben egyre nagyobb eredményeket mutatott fel a polgári értékrend és életforma. S ebben az összefüggésben értelmezhető, érzékelhető igazán a jogegyenlőség nélküli zsidóság korabeli problémája, amely a XVIII. század végén Nyugat- Európában az emancipáció kérdéseként vetődött fel, pontosabban „hasznosításuk” igénye fogalmazódott meg politikai szinten. S ekkortól, az 1770/80-as évektől indult meg az 1870-es évekig tartó emancipációs folyamat. Az általánosság, sok különbséget, változékonyságot eltakaró szintjét elhagyva, a továbbiakban figyelmünket a hatalmas határú, nyugat-európai értelemben kevés városias jegyet őrző, tipikusan agrámépességű Kecskemét társadalmának mindennapi színterére koncentráljuk. Mindez talán arra is jó lesz, hogy helyi példáinkon keresztül konkrétabbá tegyük az általános jellemzőket. Kecskeméten 1787-ben 81 fő, 1848-ban 808 fő és 1900-ban 1978 fő (a lakosság 3,45 %-a) zsidó személy nevét rögzítették az összeírok. A betelepedők zöme a Du- na-Tisza közéről és az ország északi részéről vándorolt ide. Életmódjukra is jellemzően 1817-től 1848-ig egyéni elbírálás alapján szerezhettek házakat, tulajdonjogot azonban csak 1840 után. Az idegen zsidók előtt haszonelvű megfontolásokból tárták ki a mezőváros kapuit: a befogadó tanács és a tehetős kereskedők kényszerhelyzet motiválta kapcsolatteremtését is jelképezte ez a kapunyitás. A belső megosztottsággal, sőt „rendi” jellegű tagozódással bajlódó - így mindinkább felbomló — vallási közösség egyes, korábban földesúri, nemesi oltalom alá húzódó tagjai hiányfunkciót betöltve, bőr- és gyapjúvásárlói haszonbérlőként jelentek meg Kecskeméten. Tevékenységükkel természetesen növelték a hagyományos keretek között dolgozó céhbeli iparosok és más - görög - üzletemberek konkurenciáját és ellenszenvét. S ez a folyamat egy sor, egyedileg nemritkán igaz, de a zsidóság kényszerpályáját (lásd pl. jognélküliség, ingatlanszerzési tilalom) figyelmen kívül hagyó, túláltalánosító, olykor irracionális elemeket tartalmazó vádaskodást indított el. A zsidóellenesség hangadói korszakunkban érthetően elsősorban a hivatali, tanácsi berkekben érhetők tetten, mivel jórészt csak róluk, az ő véleményükről 65
