Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Gagyi József: Erzsiké férjhez megy

tehát: jut bőven kenyér a nyulaknak is. Hálából a nyulak jól viselkednek, szépen híznak, a fiú pedig amikor „szelektálja” az állományt, küld egy nyúzott, félkövér nyulat a feleségemnek. Meg: hozok neki posztereket, képeket, hogy a „kicsiházának” a falát díszíthesse velük. Meg: Katalin-napra segít hízott ludat beszerezni. Meg: könyveket ajánlok neki. Meg: mesél, mesél, mesél arról, hogy mi is történik vele, körülötte, a családban, a baráti körben - és így lesz mikroszkópom és távcsövem egyszerre.

„Jöjjön, tanár úr, üljön le, tartson velünk”! A kályha mellett áll a háziasszony. A kályha és a szekrény közötti szűk helyen egy kis szék, azon egy másik asszony ül. Éppen kávéznak. Lövétén ha vendég van, legyen az bár a legmindennapibb, legmegszokottabb, sőt akkor annál inkább: kávéznak. „Egy kávét elfogad, ugye, tanár úr. Ismerkedjenek meg: szomszédasszony és kománé; a tanár úr Bercinek volt a tanára...”

Készül a kávé nekem is. Közben: „Hát kapott-e valami érdekeset itt nálunk? Volt-e L.-éknél? Mondtam a komámasszonynak: legyen teljes bizalommal, mi régóta ismerjük a tanár Urat, nagyon finom ember.” Megnyugtatom. A hivatalos változat szerint újságíróként vagyok itt; annyira hivatalosan, hogy a községházán, a vendégszobában alszom; járom a falut, és a gazdálkodás mai helyzetéről érdeklődöm. Nemhivatalosan: 1979 óta évente megfordulok Lövétén; néprajzi, antropológiai kutatásokat végeztem, végzek.

Megisszuk a kávét. A komaasszonyok a tavaszi veteményezést osztják-szoroz- zák: mit hova, milyen magból, milyen palántát. Kölcsönösen ajánlgatják azt, ami egyiknek is, másiknak is bevált: cukorborsót, uborkamagot, ilyen meg olyan fu- szulykát. De ajánlják a kapcsolatukat is: „Pósfaluba S. keresztanyámnak olyan szép fokhagymája lett, tőle érdemes kérni.”; „V.-éknek az ősszel nagyon sok termett a tarkababból, akkor adni akartak, de azt mondtam, majd tavasszal, ha vetni kell.”; „Hétvégén jön haza Magyarországról Magdi keresztlányom, amikor ment, felírtam neki, hozzon olyan drazsírozott vetőmagot, emlékszel, P. komámasszony, hogy dicsérte...”.

A szomszédasszony feláll, indul: a háziasszony kíséri. Megállnak egy-két mondatra az ajtóban; majd a lépcső aljánál; majd a kapuban. Én belekóstolok a csésze aljában maradt zaccba is. A háziasszony visszatér. Megegyezünk, hogy ő főzi a vacsorát, tesz-vesz, én ülök, kérdezek, és ha úgy gondolom, bekapcsolom a kazetto- font, jegyzek a füzetembe. „De inkább várjon, mindjárt jön az uram meg Laci is, elmentek, valami zabot ígértek nekünk, azt hozzák el.” Inkább nem várok, hanem kérdezek: a legnagyobbik fia házépítéshez kezd, nősülésre is gondol maholnap; mennyire terhes az anyagiak előteremtése nekik? 1992 tavaszán, ebben az inflációval, munkanélküliséggel fenyegető világban hogyan tud a család útraindítani egy fiatalt? „Jaj, tanár úr, tessék megvárni, jöjjenek a férfiak, majd ők...” De azért csak kiderül, hogy Laci a múlt nyári, magyarországi keresetéből (hat hetet dolgozott valahol a Balaton mellett, építkezésnél) megvette a házépítéshez szükséges téglát. Ott áll az a csűr mögött a kertben. Más építőanyagok? Hát fa az talán lenne, gerenda is, léc is, azt itthon könnyebben lehet intézni. De cement? Betonvas? Mész? Homok, kavics? A csillagokig szökött az áruk!

Itt tartunk, amikor egy vékony, barna, ismerősforma lány lép be. „Jó estét, tanár úr. Tetszik emlékezni rám?” Roppant kényelmetlen, de nem emlékszem. A háziasszony segíteni próbál: „Komámasszonynak a lánya, azé, aki most ment el. Gyere, Erzsiké, ülj le nálunk. Hát hogyhogy itthon vagy, és nem Udvarhelyen?” Erzsiké gyorsan elmondja: végzős osztályba járt, egy évig tanítottam francia

36