Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Tolnai Ottó: Benes rothadt márványa
Tolnai Ottó Benes rothadt márványa-JL^enes első tanára az újvidéki Iparművészeti Iskolában Ács József volt, akit a magyar és a jugoszláv képzőművészet legnagyobb kísérletezői között tartunk számon. Azért kezdtem éppen ezzel az adattal, mert majd később a Zentai Művésztelepen is sokat dolgoznak együtt, ha mindig ellenpontozva is egymást: Ács proteuszi alkat, állandó változásban (évtizedekig e térségek leginformáltabb képzőművészeti kritikusa volt: festői gyakorlatában minden újdonságot feszítőpróbának vetett alá; egyszer majd külön nagy fejezet illeti meg a magyar festészet történetében), Benes viszont lassan változó, szinte mozdulatlan síkokkal, bábukkal operáló művész. Ami talán közös bennük, az a szociális érzés, noha itt is az ellenkező pólusokon helyezkednek el: Ács hiszékeny, optimista, utópista, Benes viszont pesszimista, már-már az apokalipszis prófétáit idéző jelenség. A belgrádi Művészeti Akadémiát és az ötvenes évek Belgrádjának képzőművészeti életét a szerb festészet legnagyobb nemzedékének tagjai határozzák meg, akik a két háború között Párizsban élnek (Czóbel nemzedéktársairól, barátairól van szó: Dobrovic, Lubarda, Tabakovic, Celebonovic), majd a háború után egész az absztrakcióig törve nagy, releváns opusokat hoznak létre. Benes második tanára nem ezek közül a robusztus egyéniségek közül való, az ő tanára, Gvozdenovic, müncheni diák, aki Münchenben különösmód éppen Hoffmannál tanult, annál a Hoffmannál, aki majd emigráns éveiben az új amerikai festészet, a lírai absztrakció elindítója lesz. Gvozdenovic nagy tudású, keleti mestereket idéző, halk, meditativ, az általánost, az esszenciálisát, „az álom kromatikus kulisszái”-t kutató művész. És különben is: Benes nemzedéke már egyfajta oppozíció a nagy nemzedékkel szemben, amelynek tagjai, megőrizve integritásukat, hivatalos művészekként szerepelnek. Megélve az expresszív gesztus és az absztrakció kalandjait is, Benes nemzedéke a régi mesterekhez tér vissza (Vitz, Leonardo, Vermeer), valamint az olyan nagy magányosokat tekinti eszményképének, mint amilyen Chirico, Derain, Balthus, Albright és Wayt. E nemzedék meghatározó egyénisége a Montenegróból érkező Dado Djuric (Danilo Kis is onnan érkezik — méghozzá ő is mint felvételizett képzőművész) és a fehérorosz kartográfus fia, az izmusok szűk dogmáival szemben már az egészet, a szintézist, az Ómega- pontot kereső festő, elméletíró Leonid Sejka (Danilo Kis legjobb barátja). Az akadémia elvégzése után Benes Zentára kerül; épp az én nemzedékem (Fehér Kálmán, Körmendi Ferenc) tanáraként kezdi meg pályafutását a gimnáziumban, ahol akkor Szeli István az igazgató, Kubát János pedig a titkár. Benes tehát olyan szerepet játszott a Symposion indulásánál a vizualitás terén, mint az irodalomban Koncz István. Emlékszem, akár valami misztikus tárgyakhoz, totemekhez tértem vissza szinte naponta a Belgrádból hozott képeihez, amelyek egy nagy, hideg, kék-sárga kövezetű, üvegezett folyosón lógtak. Üres — de pasztásan, érzéki, ehető rózsaszínnel megfestett babák. Órabelső — de nem geometrikus, konstruktivista pozícióból megszerkesztve, hanem hanyag ecsetkezeléssel feldobva. Maga később így emlékezik vissza arra a képre: „Egy alkalommal például egy vekkert szedtem szét, hogy majd megjavítom. Csodáltam szerkezetét, végül is egy kép született az élményből. Bevittem a főiskolára, ahol épp akkor rögtönzött kiállítást rendeztek a 86
