Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Árpás Károly: Fekete bársonypárnán (Baka István: Farkasok órája)

S ne zavarjon bennünket az 1983-as Helsin- gör; olyan pontosan ideillik, mintha társaival egy időben keletkezett volna - melyik esztendőre szomorú e megállapítás? Az első Yorick-monológ a marosvásárhelyi események hatáséra íródott, az utolsó Yorick-vers 1990 októberében. (A témáról bővebben szólok „A lírai szerepjáték Baka István Yorick monológjai című versciklusában” írásomban — Tiszatáj 1992/8.) Yorck-Baka a túlélő és így áldozat, a bolond-ságában soha komolyan nem vehető művész. Yorick - noha tudna másként is: Yorick Arsch Poeticája - csak regisztrál. Ezért lesz nyelve az egykor beszélt, de mostanra mindenünnen visszaszorított dán köznyelv, utcai fordulataival, alpári kifejezéseivel, ezért boldog az utcagyerekek dán csúfolódásainak hallatán, ezért borong: „annyi / rendszerváltást túléltem már mindenesetre grácia // hogy élek még akármilyen siralmasan is tengetem / végnapjaim bér egykor a dón irodalmi nyelvet / az én anekdotáim teremtették meg de hát tudom / hogy hála és pénz helyett szegény bolond csak nyelhet” - s bár sejti a svéd(!) hódító nyelvének aláhullását (jó néhány éve az udvarban új francia módi járja”), ám ez sem vigasztalja azért, amit tapasztal: visszavonhatatlanul múlttá oszlik a hamleti történet! Egy beszélgetés elkapott foszlányai szerint egy Amerikában élt orosz költő hagyatékában találtak egy poémát, amelyben Horatio szemszögéből láttatja: mi történt Hamlet halála után. Lehet, hogy bizonyos témákra is igaz a „helsingöri” jelző: örök?

Mi most mégis egy másik műnem, másik szerző és másik témával szeretnénk érzékeltetni: mennyire miénk és mai ez a szituáció. Baka monológjait olvasva Krleza szavai jutnak az eszünkbe: „Fekete bársony- párnán pihent a költő ... ezüstfeje, aki tüdőbajban halt meg, száműzetésben, huszonhét éves korában, azon a fekete párnán viszont úgy aludt, mint valami öreg hajós svéd mat- rózszakállal, s annak a zseniális embernek a jól megmintózott, kitűnően fölépített arcával, aki tragikusan esett el, de nem adta meg magát. S ennek az egész jelképes, történelmi szégyennek a vereségét valami felsőbbrendű, titokzatos költői és látnoki mosoly uralta, amilyen mosoly csak a győztes ajkán jelenik meg. Csakhogy az ezüst mosoly mellett, a hatalmas ívelésű, kemény és erős és bozontos ezüst szemöldök alatt oly mélyről tátongtak a szemgödrök, mint valami feneketlen kút, vésővel mélyen kivójt és kátránnyal bekenve, és a megdermedt kátrány tömege, amely gyantásán szivárgott ezekből a szemüregekből, s úgy folyt aztán barnán, mint a megrágott bagó leve, a költő belső győzelméből fakadt clairvoyance mosolyra húzódó szájába, amelyen bizonyára még most is egy verssor reszketett.” (Bankett Blitvában Bp. 1979. 124-125. pp.)

Ha Baka allegóriát írna, akkor gyorsan minősíthetnénk: mi szükség van erre 1990- ben vagy 1992-ben. Hiszen azok az idők elmúltak! Vagy szimbolizálják a bolond-művész szerepét? A Tom Stoppard-i, latinovitsi „Színészkirály” ugyan mit mondhat ko- runknak/korunkról? De akar-e Baka „üzenni” egyáltalán? Üzen-e ebben a széttört, aránytalan, részben válogatott és többségében új verseit tartalmazó kötetben, amelyből kiválik (s önálló kötetként is olvasható) két ciklusa: a Yorick monológjai (7 vers) és a Sztyepan Pehotnij versesfüzete (1972- 1991) (13 mű).

A középső ciklus a kötet címadó ciklusa — verseinek keletkezési idejét tekintve ez alkotja az időbeli vázat. Esős tavasz (1989) és őszi esőzés (1990) — rímes-időmértékes sorokba, a kötött versformába szoktatott jam- busok monotoniája fűzi össze, a ciklus verseinek képi világa Csanádi Imrén, Kálnoky Lászlón, Babits Mihályon áthúzódva az idős Vörösmarty verseit, leveleit juttatja eszünkbe. S természetesen a Háborús, téli éjszaka és a Döbling költőjét is!

A költemények 1989 májusában és 1990 novembere közötti időt fogják át, a műveket egyfajta költői diárium bejegyzéseinek is tekinthetjük. Az esőben és az őszben összeér, egybemosódik a Kölcsey kíméletlen sorsát (Zrínyi második éneke) felidéző űr az emberek megrontotta, Vörösmarty reménytelenségét (Az emberek) jelképező földdel. Az ég itt csupán közvetítő, nem képviseli még a madáchi ígéretet sem; mintha mindörökre elveszítette volna a megváltás-jelentését. Viszont nincsenek se fantomok, se démonok - úgy látszik: az ember minden szerepet képes eljátszani. Néhol már a prófétákra emlékeztető hangot üt meg a költő, de a huszadik századra jellemző iróniával: „...előre megmosolygod a / Megbocsátás suta őrangyalát.” (Képeslap 1965-ből)

Bármilyen kanosaiul tekint is, mégis Patmosz Jánosát idézi a következő ciklus: Az apokalipszis szakácskönyvéből. Ha az „eredeti” Apokalipszist olvassuk, ezt az is94