Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Árpás Károly: Fekete bársonypárnán (Baka István: Farkasok órája)
teni léptékű, mert misztikus és beavatást ígérő, mert fantáziadús és értelmezhetetlen művet, akkor mi is a bűvkörébe esünk: megkíséreljük megmagyarázni az apostol igéit. Az elkerülhetetlen kihívásának engedünk, a kikerülhetetlen bizonyosságra kívánunk támaszkodni - ki tudja? Ilyen világértelmezés Jakob Böhmeé, a kimondhatatlant sejtető szimbólumaival, az érzelemre és a kedélyre ható „belső látomásaival”, ezt ismeri föl és a misztikus - erkölcsös esszéjében, mint a gondolkodó emberre a legnagyobb hatású műfajban, az együtt-gondol- kodás szókratészi hagyományait feltündö- költető írásában, ezt valósítja meg Hamvas Béla is (Patmosz). Századunk morálfilozófusainak egyik sokat vizsgált hangulata a fenséges rettenete, a rettenet fenségessége: az ember szörnyűséges csodálatossága (már a szophoklészi jelzőnek is ilyen jelentései vannak: rettentő, iszonyú, kiállhatatlan, nyomasztó; hatalmas, erős, ügyes, okos, jártas; tiszteletre méltó - a „csodálatos” kevés ennek érzékeltetésére!). Baka ciklusában mindez ember- léptékűvé válik: egyszerre groteszk és iszonyatos, főleg ha belegondolunk, hogy ennyire telik tőlünk! Magunkhoz idomítottuk a létet, nem a létezés örök parancsa formál bennünket, mert már nincs fölöttünk hatalma. S így a versekben ábrázolt létünk emberi lesz, de ebben nincs köszönet. A költő — véleményünk szerint - végérvényesen megszakította a szürrealisták által és óta közkedvelt tájábrázolás, az antropo- morfizálás hagyományait, ám nem a ,,de- zantropomorf’ világlátás felé nyitott, hanem egyszerűen „komolyan vette”, hogy emberivé formálja az univerzumot. Ha a Baka ábrázolta kép igazságát elfogadjuk, akkor be kell látnunk, hogy nem érdemeljük mi meg sem'Dürer lovasait, sem az Armageddon világok pusztulását (és a megváltást) jelentő ütközetét - értünk már nem ragyog föl a betlehemi csillag, hanem mint valami kozmikus metasztézis: megfertőzzük a „nagy egyetemet”. A ciklus Yorick-kal áll párhuzamban, a különbség csak annyi, hogy az új generációknak talán már föl sem tűnik: amiben élnek, az több és más, mint az illyési „zsarnokság”. S ebben a világban a patmoszi ígéret Istene sem isten; félelmetessége és/vagy irgalmassága egyaránt kívül esik az emberi viszonylatokon, mert az ember világa nem tűri a szárnyalást: ez az enyészet tenyészetének törvénye. Ez az apokalipszis a boltokból, polcokról, kezekből kisodort művet helyettesítő „sikerkönyv” viszonylata: a kispolgári életérzést meghatározó szakács- könyvé. Figyelemre méltó, hogy a költő mennyire fontosnak tartja az alkalmazkodás, a haso- nosulás gyakorlatát. Nem csupán többszöri nívódíjas fordítósaira gondolok, hanem sokat kamatoztatott lírai beleérző képességére. Emlékezzünk csak Adyra (Háborús, téli éjszaka), Vörösmartyjára (a témáról írt tanulmányom a Tiszatáj 1990/4-es számában jelent meg), Széchenyijére (Döbling) vagy Yorickjára! Sztyepan Pehotnij imitáció a javából! Míg a Yorick dán-svéd(!)-magyarsága Közép-Kelet-Európához köthető, addig Pehotnij („gyalogos baka”) szovjet-orosz-ma- gyarsága a 20. század Kelet-Európájához. (Jusson eszünkbe: Örkény izzig-vérig magyar „világdrámája”, a Forgatókönyv is a „NOSZF”-fal indul!) Az orosz nyelvű alcímek, az orosz szerzők említése, az orosz (szovjet!) világ bőrünkkel, orrunkkal érzékelhető hű rajza megcsalná a felületes olvasót. Honnan ered ez az illúzió- teremtés? A szerző orosz-magyar szakos egyetemistaként, majd később fordítóként is hosszú időt töltött a kommunizmus alapjait lerakó országban. Két esszé-sorozata („Felhő felhőt gyúrva jajgat...” Az orosz irodalom mártíriuma 1-6. Délmagyarország 1991. IX. 28., X. 19., X. 26., XI. 9., XI. 23., XII. 14. és Portrévázlatok az orosz költészetből 1-5. Délmagyarország 1992. I. 4., I. 18., II. 1., II. 22., II. 29.) megismerteti olvasóit azokkal a szerzőkkel, akik beavatták az orosz kultúrába. S még sorolhatnánk azon verseit, amelyek bár az orosz világhoz kötődnek, de nem kerültek be a ciklusba. Kicsoda hát Sztyepan Sztyepanovics Pehotnij? A „fordító” szerint a szamizdatkölté- szet egyik tehetséges alakja, akinek versei másolatban terjednek. Itt a műfordítás műfajjá is válik; miközben megőrzi orosz jellegzetességeit - a történelmi körülmények miatt kelet-európaivá válik (ezért lesz számunkra ismerőssé). Olyan ez a költészet, mint a zenei átirat: még őrzi az eredeti hangnemét, összhatását, tán ritmusát is, de egy más hangszerelésben (például Liszt Wagner-átiratai - sőt belefér az irónia is, lásd a Lisztománia című filmet). A szerepjáték tökéletes, a fölvett maszk élni kezd - vajon a borgesi értelemben, vagy úgy, mint az Onibaba című japán filmben? 95
