Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 10. szám - Mák Ferenc: Félistenek azúrban (Tolnai Ottó: árvacsáth)
nak el a Napló-kötetek. Mindkettejük naplója „pogány breviárium”, „tragikus könyv”, valamiféle „mágikus színpad”, mely „hozzátartozik az európai irodalomhoz”. Gyakran hivatkozunk Márai vallomására, mely ebben a napló-kötetben olvasható, és bölcsessége, fontossága csaknem egész életművének tapasztalatait összegzi: „Miért ,ír’ egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek - de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt: tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki vagy valakik az élet eleven, természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Minden, ami rendszer - vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer - halálos veszedelem, merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor ,írtam’.” Szekér Endre Félistenek azúrban Tolnai Ottó: árvacsáth Hosszú idő óta várom, hogy Tolnai Ottó költészetében megjelenjen az Isten, hatalmas, teremtő mivoltában, jószándékkal és haraggal lényegítve át e kusza világot, melyet gyámoltalanul életnek, magabiztosan pedig mindenségnek mondunk. Gyökérrágó című kötete óta érzem, Tolnai Ottó életigénye s annak szemléleti alapja - és a költészete, mellyel az igényét folöltözteti - magabiztosan halad az átfogó, s mindent föl- ölelő, nagy élmény felé, mely csak az Isten vagy az istenséghez mérhető totalitás képében jelenhet meg; csak a Mindenség Hatalmaként nevezhető néven. Joggal bíztam az isten-élmény kiteljesedésében, hisz e költészet egész fogalomrendszere a Világpor jelképeiben megalkotott mikrorészletekről tudatosan haladva építkezett, s eljutott a tenger — a határtalan azúr — jelképezte gran- diozitásig, a folülmúlhatatlan nagyságig, s e nagyságban jelen lévő megváltás-ígéretig, illetve — kétségig, „...désiré szerint azúr nélkül képtelenség / bárminemű poézist gyártani” - írja árvacsáth című, legújabb kötetében ama Mindenséggel szembeni feloldhatatlan, leküzdhetetlen és legyőzhetetlen függőségre utalva. Látni kell azonban, hogy az a bizonyos várva-várt Isten még csak a csend-igényben, a mindenség-szomj- ban és a béke-vágyban van jelen, s marad betöltetlen ígéret, folyton követelt rátalálás. Helyette azonban születtek félistenek, kitagadott és elátkozott nagyravágyók, mint amilyen a Wilhelm-dalok hőse, Vili volt, s mint amilyen az árvacsáth múltból megidézett alakja, a gyönyörű novellákat író ,,ze- neköltő-piktor” Csáth Géza. Wilhelm-Vili tébolyát magára gombolva tudja csak elviselni az önmaga igényeivel szembeni valós kicsinységét, Csáth Géza pedig morfinista- ként próbálja megérteni, hogy a maga hatalmas és korlátokat nem ismerő életkedvének miért szab kicsinyességével gyötrelmes határt a valóság. Riadtan kérdezi a kábulat küszöbén: „ki varrt az én farkaslényemre szatén emberbőrt”? Milyen hatalom, milyen törvénybe foglalt parancs fegyelmezi a min- denséget ostromló vágyakat, ki inti, ki intheti le az elmét, a tudatot, az önmaga megvalósításáért küzdő szellemet, hogy meghódítson minden fényt, illatot, dallamot és gyönyört, kalandot és csodát, minden hangot, színt, szépséget és varázst? Mi az oka annak, hogy a valóság szabta élet korlátái közé nem fér minden, a képzelet megalkotta, s a hit követelte csoda? És miért van az, hogy a merészeket megbünteti a sorsuk, s elborult elméjük sötétjében botorkálnak? Tolnai Ottó árvacsáth című verseskötetében Csáth Géza megidézett alakja köré az élet elképzelhető legnagyobb igényeinek dimenzióit fonja, megmutat mindent, amit az önmagát becsülő emberi szellem magának megkövetelhet. Csakhogy a klasszikus tanítás is példázatba foglalta: minél merészebb a szárnyalás, minél dacosabb az emelkedés, annál forróbb a zuhanás veszélye, annál kegyetlenebb a mélység. Mégis vannak, akik szárnyra kapnak, s bátorságukban lesznek félistenek - erkölcsi példák. Csáth Géza morfiumos kábulata is ilyen elrugaszkodás volt, felkínálkozás a teljességnek, megkísér- tése az örökkévalóságnak. 0 maga vallotta, hogy a percnyi bódulat során sok évezred minden szépségét megéli, s ő minduntalan elébe ment a jogosnak érzett ígéreteknek. S minduntalan csalódott is. Tolnai Ottó úgy látja: reményvesztettségében előttünk áll „egy csikó árvacsáth abszolút elaggott lópofával”. Bukott félistenként ígéreteiben kijátszva, önmaga mélységeibe zuhanva. A Mindenség kegyetlensége ez, ami mögött mégis ott magasodik a törvénykező Isten. 90
