Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Mák Ferenc: Félistenek azúrban (Tolnai Ottó: árvacsáth)

A Mindenséget átfogó és magába ölelő' Gyönyörre vágyó, s ezért a morfiumhoz menekülő Csáth Géza - talán száműzött félistenségét is megsejtve - egyik vallomásában így fogalmazott: „A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból, és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva, langyos hullámokon emel bennünket a lét magaslataiba.” Ezeket a sorokat a nagyság áhítatában szenvedő - zenéhez, irodalomhoz, festészethez és bölcselethez, tehát a feltétel nélküli szárnyaláshoz menekülő - ember vetette papírra Opium című novellájában, ebből következtet Kosztolányi Dezső arra, hogy Csáth Géza az injekcóstűt 1910 táján szúrta a testébe először. Ehhez még tudni kell, hogy a schopenhaueri „halálmítosz” kiteljesülésének évei voltak ezek, s akkor könnyű megérteni az attól való menekülés lényegét is. „...annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott - nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az Isten boldogságét csak a gyönyör adja számunkra” - írta ugyancsak maga Csáth Géza. A morfium csodája az, hogy pillanatok alatt sokmillió évet képes megélni az ember, s van valami magavigasztaló belátás, ahogyan az elmegyógyász a maga pusztulása elé nézett: „...húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára”. Ekkora daccal, ekkora makacssággal csak az önmaga félisteni mivoltával tisztában lévő ember állhat a mindennapok egyhangú sodrásába.

Ezt a „megdicsőülést” kereső drvacsdthot énekli meg Tolnai Ottó régóta vért verseskötetében, melyben egyébként az árvaság megindító együttérzése a domináns, „a jéghideg váróteremben / magának hegedült / a cigány / olyan új zene / olyan új zene sosem is lesz t ... I magának hegedült / meg ne fagyjon a váróteremben / megfagyott”. Amolyan tényleges váróterem volt az a világ, a Csodákra várók, „magukmelengetők” világa, Kokoschkáé, Gustav Klimté és Egon Schileé, és persze Sztravinszkijé és Schön- bergé, akik nemcsak tudták, de remélték is azt, amit Tolnai szerint Csáth Géza jósolt Kosztolányinak, hogy „egyetlen hét lesz az életed / nagyhét / de arról nem tettem említést míg désirét öleltem / hogy az én életem annak a hétnek csupán egy napja lesz / nem véletlen szögeztünk annyi denevért a zsíros gerendákra”.

Különös az az leplezetlenül felforrósodott együttérzés, ahogyan a költő Tolnai Csáth Géza határtalanságtól felfűtött mindenség- vágyával azonosul. A sorsközösség „intimi- tásá”-ban minden kétséget kizáróan a tájélmény játszik meghatározó, mindent eldöntő szerepet. És az a régi Szabadkát és Bácskát idéző, a lélekben ma is elevenen élő hagyomány, mely az árvacsáth úgyszólván minden versét meghatározza. Nemcsak azért mert olykor felidéződik a gobelines szobák és a birsalmaillatú kamrák világa, még csak nem is azért, mert a Csáth-novellák emlékére hagyatkozva a gyermeki világ kegyetlenségei is hangot kapnak, hanem mert Tolnai magát a Teljességet a K. u. K. titokzatosságét és sejtelmeit alkotta újjá. Mindez természetesen „egy másvilági anzikszon” jelenik meg, mégis — vagy éppen ezért elragadó, elsöprő erejű látomásokban öltve testet - szinte függetlenedik, és önálló, eleven életet él. A Fekete ország Fekete zongorá-ja felett tipródó egyre feketébb világa ez, nem véletlen, hogy a költő úgy véli „mondják Ady híres versének előbb / a fekete hegedű volt a címe / ... / az a hegedű mind inkább én is úgy hiszem / csáth géza fekete hegedűje volt”. Képzenfekvő az azonosítás, s kifejezetten az egy kor történelmi megpróbáltatásainak az ismeretében. Csáth Géza világában - s így az árvacsáthban sem - nem e Történelemé a mindent eldöntő szerep, hanem a történelmi valóságra reagáló - elutasító vagy tagadó, megszólító vagy követelő - lélek magatartásáé. S ha az Ady-opuszon belül oly eldöntő erejű a Fekete zongora című versben hangot kapott életélmény, Tolnai Csáth-képében ugyanolyan jelentős annak módosulása; ezért válik az árvacsáth című kötet egyik kulcsversévé.

Az élményeken és az emlékeken, a feljegyzésekből ismert történéseken túl a történelmi helyzet „azonosítását” konkrét utalások is segítik. Nem is csak azért, mert a megidézett századvégi Szabadka ködös homályából Kosztolányi Désirével az élen a város úgyszólván valamennyi kiválósága - a világutazó Vojnich Oszkár, a Budapesten is népszerű tárcaíró Milkó Izidor, a jeles történész Borovszky Samu, s a híres festő, Aczél Henrik - is felvonul, s persze a szigoráról ismert gimnáziumi igazgató, Kosztolányi Árpád, akinek feledhetetlen alakját A Kosztolányi család levelezése című kötet őrizte meg ma is megrendítő tragédiájával együtt, hanem mert kerekké formált tórté91