Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Szekér Endre: „Minden napló menekülés” (Márai Sándor naplója 1958-1967)

lik. Márai nagyon kedvelt Szindbéd-köny- vében is elutasította magától a politikai véleményt - hisz „rangján és méltóságén alul- valónak érezte az ilyesmit” mint író és úriember inkább az ellenzékkel tartott. Naplójában nem is szívesen ír politikai kérdésekről, melyeket a XVI. Lajos korabeli utcagyerekek kedves játékához, a „pen-en-gu- eule”-hez hasonlított, mikor azok egymás arcéba durrogtak. Hát ilyen a világpolitika is. Indulatosan utasítja el többször a szovjet rendszer utópiáját, a kollaboránsokat, a Kemény Zsigmond regényeimével jelzett „zord időket”. Márai a régebbi „zord idő” mellé társítja a közelmúlt „zord idejét”, és Kemény Zsigmonddal együtt, őt idézve így szól: „Mi egy holttetemben élünk...” S folytatja a maga szavaival a kommunizmus időszakát, a Párt hatalmát. Máshol pedig Menckenre hivatkozva a kommunistákat jellemzi, kik nem ,,gentleman”-ek. Odébb meg a század nagy perének nevezi (talán) a kommunista és a nem kommunista országok közti küzdelmet, mely egyszerre két civilizáció között is zajlik. Márai naplójában inkább felülemelkedik az időszerűségen, egyszer „rothadásról”, máskor a „Rosszról”, harmadszor az egyezségek, morális illem- szabályok, az írott és adott szó széthulláséról, széteséséről számol be. De az amerikai világ sem csupán jó oldalával mutatkozik előtte: egy nagyváros szerinte „elkanászo- dik”, túlságosan „üzleties” valami, s minden jó benyomása ellenére - az amerikai útiélményt így fejezi be: „De nincs menekülés”. Máshol pedig a történelem nagyobb távlatairól szól például Talleyrand-t olvasva. Vagy II. Ráckóczi Ferenc számkivetett- sége jut eszébe, az emigrációs sorsról ír: „él, ahogy tud és lehet, de nem áll be kupecnek a kommerciális vagy politikai üzemekbe.” Másutt is közel érzi magához a különböző emigráns típusokat, és eltűnődik a Croce- féle belső emigráns sorsán, figyel Thomas Mann magatartására... Hermann Hesse pedig nem várta meg Hitlerék uralmát, előbb kivándorolt, felvette a svájci állampolgárságot: évtizedekig élt a tiszta svájci napsütésben. „Az anyanyelv közelében maradt emigráns... ez nagy szerencse” -, állapítja meg Márai, kicsit magára is gondolva. Majd a szigorúbb Thomas Mann és Hesse sorsát figyelve idézi a nietzschei tanácsot: „Válaszd inkább a számkivetettséget, csak hogy kimondhassad az igazat.” S ott Svájcban, a montagnolai temetői csendben, Hesse sírjánál „politizál”: a kommunizmus és a nácizmus mocsaráról, az elmenésről és az otthon- maradásról. S a szellemi függetlenségről...

Márai a Nyugatban sokat ír Renard naplójának stílusáról: a mondatok megformált- ságáról, a legpontosabb szavak használatáról, a jelzők megválasztásáról. Mint Kosztolányi - ő is idézi Renard szavait („A világosság, az érthetőség az író udvariassága.”), s újra eltűnődik a stílusról szóló megjegyzésén: „A stílus, mi az? Pontosan az a szó, amelyre szükségünk van...” Márai a maga naplójában is követi Renard tanácsát: elmereng a szavak erején, egy író stílusának szaggatottságán, például a szintaxis feldú- lásán. („Szétszakítja ez a belső feszültség, alany, állítmány botorkál, mint a kapatos.”) Ortega kapcsán a nyelvben rejlő „elhallgatás” erejéről szól. Másutt a német „Raum”, a francia „espace”, az angol „space” és a magyar „üresség” összehasonlításán elmélkedik: a magyar nyelv pesszimizmusát is észreveszi. Egyhelyütt naplójában a magyar szavak különös dialektikáját figyeli: osztogatás-fosztogatás, érték-mérték, igazság-gazság. S mindig az anyanyelv erejéről, atmoszférájáról, a nyelvi öntudatról gondolkodik. Visszatér ahhoz a kérdéshez — most Santayana sorsa miatt, de önmagára gondolva — az anyanyelv a haza. Márai stílusát a hasonlatok különös képzettársításával is jellemezhetjük. A tengerparti mimózafa erős szélben „olyan, mint a Shelley-óda kezdősorának pátosza.” Másutt meg egy alak „úgy zabéi, mint egy Rabelais-alak”. Távolabb a táj fényei és árnyéka „olyan, mint Valéry fantáziája a, geometrikus látomásról’”. Az amerikai skatulyaházak Dante poklának köreit idézi fel benne, egy öreg fa pedig Steinbeck regényére, A mohos sziklára, az életét és halálát jelképező fára emlékezteti. New Yorkban egy ablakmosó „művésznéven” mutatkozik be: „olyan, mint egy alak egy Kafka-regényben.” Márai az irodalomban él, az irodalommal lát és láttat. De érdemes még hivatkoznunk egy honvággyal teli hasonlatára, amikor Svájcban az ablak előtt folyó Limmatról az otthon jut eszébe: „Éjjel ismerősen csobog, mint a Hernád Kassám.”

Különösen összecseng Márai és Renard naplója, a Nyugatban 1935-ben megjelent Márai-esszé és a későbbi Napló. Renard így kiált fel: „Talán mégis ez a napló életem legkülönb alkotása!” Igen, valószínű, hogy a Márai-életműben is központi helyet foglal89