Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Szekér Endre: „Minden napló menekülés” (Márai Sándor naplója 1958-1967)

„Talán csak Párizsban volt még a fenomé- nek sokféleségének ilyen bősége, mint a század eleji Budapesten” teszi hozzá. (A Szindbád hazamegy című, Krúdy-hangula- tú regényében különös vízióval idézi ezt az írói álomvilágot, ahol „itt ült Dide, a költő: nyaka körül színes horgolt kendővel, magas állógallérban, cipőzsinórvékonyságú rikító nyakkendővel, homlokába hulló hajfürttel”) Márai mindene az irodalom volt, ahogy korábban ars poeticájában megfogalmazta: „Nincs más fegyverem és hatalmam az idővel, a világgal szemben, csak az írás.”

„Megismerünk egy lelket” -, állapítja meg Márai Renard naplóját olvasva. Ez a lélek végtelen, formátlan, mint „a minden- ség”. Márai Kosztolányi kortársa és szellemi rokona, tudja, hogy az ember egyedüli példány, nem pótolható, akármilyen nagy vagy akármilyen jelentéktelen, ahogy a Halotti beszéd című versében írta. Márai az egyes ember, a lélek, az egyéniség híve. Nem a rendszereké, a hatalmaké, a pártoké. Márai naplójában ír korunk hősnélküliségéről, a csökönyös emberekről, a komfor- mizmusról, az időértékekről, a nagyvárosok „babiloni házrengetegeiről” stb. Megborzong az író lelke, amikor New Yorkban újságot olvas, hisz minden második újsághír: gyilkosság. San Franciscóban jár, kínaiakról ír, a carmeli bohémokat veszi észre, Huxley házát keresi föl. Amerikai pillanatképei között olykor-olykor megjelenik néhány európai emlék. Leonardo da Vincire hivatkozik, itáliai tájakkal hasonlítja össze („A természet itt még nem szelídült meg, mint általában az európai tájban.”). New Orleans francia negyedében beszélgetős, kedves kereskedőkkel találkozik, s hirtelen megjegyzi: „Talán ez volt Európa varázsa: ott lehetett beszélgetni.” Floridában a görög fényeket idézi, a Broadwayn a hálásabb nápolyi vagy párizsi embereket, a repülőtéren a parádi bakteri. Conoord környékén, a hajdani írók, így Emerson említésekor magyar példával él: „afféle badacsonyi Kisfaludy- ház ez itt Amerikában.” S eljön Márai szeretett Európájába. „De Párizs gyönyörű” -, állapítja meg iíjú lelkesedéssel többször. Párizs jelzői még a „diadalmas”, az „elbűvölő”. A Louvre-ban újra megcsodálja Botticelli nőalakjait, akiknek arcain örökké belső fény ég. Csaknem vallásos áhítattal és lelkesedéssel Gide, Valéry és Proust „szentháromságáról” ír. Benéz Ausztriába, ahol Jelszavak és bűntudat nélkül” elégedetten élnek az emberek. Svájc morális egyensúlyát veszi észre, és Luganóban „még szaga van az ősznek”, s itt az utas csak csendet, nyugalmat érez, mely „napos, szagos, sűrű”. Madridban a napsütést élvezi, őrül a „könyvkatedrálisoknak”, pazar műkincsekben gyönyörködik. S este a Café Gijónban úgy érzi magét, mint Párizsban, s íróit hajdani magyar kortársaival azonosítja: itt a katalán Kosztolányi, ott az andalúz Karinthy... S itt Madridban lepi meg a „honvágy”. Nem is a „haza” iránt, hanem „egy életérzés után”. Meginog a járda, kilengenek az épületek, s úgy érzi magát, mint egy földrengés idején. Márai Sándor, az európai utas - vegyük kölcsön Németh László szavait - repülőn közeledve ez öreg földrészhez szeretne odakiáltani leszállás előtt a ste- wardnak, hogy „kérek gyorsan egy kis országot...!” A Sok és a Nagy, amelyből Amerikában már megcsömörlött, megnövelte a kevés és a kicsi iránti fogékonyságát. Brugge vonzza. A kisváros. Az igazi milliomos helyett inkább a hajdani polgárt keresi. A maga őseit, mint az Egy polgár vallomásaiban. Örömmel időz el a képtárakban egy- egy festmény előtt. A Monet-vándorkiállítá- son a franciák „tündökletes” hatvan évéről vall naplójában, az impresszionistákról, a Fényt kereső festőkről és írókról. Vall máshol is Seurat varázsos fényeiről, „színeinek álomszerű parázslásáról.” Megáll egy Ma- net-képnél, eltűnődik egy Vermeer-festmé- nyen. De maga Márai is úgy vall a természet csodás pillanatairól, mint egy francia impresszionista festő. Tündöklő kora őszi varázslatról ír naplójában, amikor „a tenger, a levegő, minden fénylik. A levegőre itt csak a rokokó Himfy-jelző illik: .balzsamos Zefir!” Máskor a tengerparton alkonyatkor a madarak százain csodálkozik el. Később az ősz jelzőit keresi: cukros, rothadó, félelmes, bölcs, jóságos, közömbös. „A nagy finálé, amiben zeng, zúg, zsong, rothad minden, ami volt.” Vagy amikor a parkban sárguló rekettyebokrokat lát, taxival elmegy a könyvtárba. Ez a rekettye? így sárgul? Megnyugtatja magát az értelmező szótár- ral.

„Renard szemérmes természet. Őszinte és szókimondó, nem éppen finnyás, a szavak válogatásában számára csak'a kifejezés hűsége, írói lelkiismerete a mérték; nem is a szavaiban szemérmes, mint inkább magatartásában” -, állapítja meg a Nyugatban Márai Sándor Renard naplójáról. Ez rá is il88