Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Gosztonyi Péter: Szovjet csapatok Magyarországon
port főparancsnokságán szolgált. így többek között tanúja lehetett az 1953-as júniusi kelet-berlini munkásfelkelésnek is, amelyet, mint ismeretes, szovjet páncélosok felvonulásával fékeztek meg. Más szóval: láthatta a civilek lázadását a kommunista hatalmasok ellen. Lascsenko ma is él. 81 éves, nyugdíjas tábornok, Moszkva egyik, a hadsereg tábornoki kara számára épített villanegyedében — népi nyelven: a paradicsomban — él. A szovjet Hadtörténelmi Közlemények (Voenno istoricseskij zsurnal) 1989. szeptemberi száma közölte személyes, visszaemlékező jellegű tanulmányát. Ebben az 1956-os „magyarországi ellenforradalomról”, illetve annak leveréséről ír. Tudomásunk szerint ez az egyetlen olyan szovjet publikáció, amely a mai napig— ha sajátos birodalmi érdekeket tükröző optikával is — behatóan foglalkozik a forradalommal és az ezzel kapcsolatos katonai intervencióval. Az 1956-os Magyarországon a szovjet csapatok a helyi lakosságtól jórészt elkülönülve — maguk alkotta gettókban — élték egyhangú életüket. A körülöttük levő politikai változást csak a tisztek észlelték. Lascsenko is megjegyzi tanulmányában, hogy 1956 nyarán hirtelen „barátságtalanná váltak hozzájuk a magyarok”. Nemcsak a polgári lakosság, de a néphadsereg katonái is. A szovjet tábornok szerint a „nyugati imperialisták bomlasztó propagandája” volt ezen aknamunka oka. Ennek egyik jele — így Lascsenko — az osztrák—magyar határon levő műszaki zár megszüntetése volt. Vagyis a magyar kormányzat 1956 nyarára megszüntette a „vasfüggönyt”, és így — panaszkodik utólagosan is a Különleges Hadtest egykori parancsnoka — a „határvédelem rendkívül gyengévé” lett. „Lényegében véve ezek után bárki szabadon átjöhetett Ausztriából Magyarországra, s az csak természetes, hogy a lázadás szervezői ezzel a lehetőséggel éltek is ...” (Elgondolkoztató, hogy a ma agg hadfi a magyar forradalmat még 1989-ben is valamiféle lázadásnak értékeli, amelyet a „nyugati imperialisták” szerveztek meg, illetve robbantottak ki!) Tény, és erre más bizonyítékaink is vannak, hogy 1956 nyarától kezdve a székesfehérvári székhelyű Különleges Hadtest parancsnokságán élénk figyelemmel kísérték a magyarországi belpolitikai eseményeket. Rákosi Mátyás leváltása, a Petőfi Kör tevékenysége, a magyar sajtó bátor és kritikus hangja, nem éppen politikai moráljukat erősítette. Zavarossá vált számukra a világpolitikai helyzet is. 1956. július 27-én Nasszer egyiptomi elnök — a Szovjetunió észak-afrikai szövetségese —, állami kezelésbe vette a Szuezi Csatorna Társaságot, amely eddig brit és francia érdekeltségű volt. Feszültség keletkezett Kairó és London, illetve Párizs között, mivel sem a franciák, sem a britek nem voltak hajlandók a Csatorna eltulajdonítását akceptálni. Gonddá váltak a szovjet politika szemében a lengyelországi fejlemények is, amelyek tulajdonképpen 1956 júniusában, a poznani munkásfelkeléssel kezdődtek. A Lengyel Kommunista Párt megint egyszer válságba került. A pártvezetőség maga is kettészakadt. Belharcra került sor, egyelőre még csak „tollal”, de készültek már „fegyverrel” is a leszámolásra. Feltörtek a szenvedélyek, amikor az újabb lengyel válság során, úgy 1956 októbere közepén a varsói eseményekre maguk a szovjet vezetők is beavatkoztak. Hruscsov — meghívás nélkül — Varsóba érkezett magas rangú szovjet katonák kíséretében. Az orosz katonai garnizonokat Lengyelországban riadókészültségbe helyezték, sőt megindították a csapatokat Varsó irányába is, ez viszont arra késztette a lengyeleket, hogy ők is felvonultassák csapataikat. A magyarországi szovjet csapatok is észlelték a kelet-európai földrengés első jeleit. Tudjuk, hogy Andropov, a magyarországi szovjet nagykövet a nyár folyamán kétszer is meglátogatta a székesfehérvári szovjet hadtest parancsnokságát, hogy a törzstisztek előtt kifejtse a politikai helyzetről a véleményét. Ettől kezdve — s főleg októberben! — a Különleges Hadtest politikai osztálya megkülönböztetett figyelmet szentelt a lengyelországi eseményeknek. A politikai tisztek jórészt azonban maguk is tájékozatlanok voltak a helyzetről. Vitalij Fomin százados ez időben a Székesfehérváron tartózkodó szovjet hadtestparancsnokság politikai osztályán szolgált. 1990-ben a budapesti „Magyarország” című hetilapban közzétett 1956-os emlékezése szerint a lengyelországi helyzetről nem hivatalos forrásokból informálódott. Egy ismerősétől, aki lengyel származású volt, és 1956 nyarán meglátogatta szülőföldjét, írja, „sokat tanult”. „Ezek a beszélgetések azért is voltak 68
