Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat
eredően a lehető legerőteljesebben képes megfogalmazni, olykor a metafora magaslataira emelni a legsúlyosabb sorskérdéseket is — akkor a jugoszláviai magyar irodalom „tudatállapotáról” mindennél kifejezőbben és pontosabban tájékoztat a gondolati líra háttérbe szorulása, s a helyébe lépő álbölcseleti helyzetdalok elburjánzása. „Ahol a költészetnek még szerepe van — fogalmazta meg Csoóri Sándor —, ott az életet még sorsként tudja átélni az ember.” Szomorú valóság, hogy költészetünk hosszú idő óta feladni látszik még a hatvanas években is erőteljesen őrzött, az életet ténylegesen is sorssá avató szerepét. Mintha az élet feladta volna felröppenni kész szándékát, s röghözkötöttségében nem tudna szembesülni a gonddal. Költészetünknek ma nincs „egzisztenciális szikrázása”, s ezért — ahogy Csoóri Sándor írta — múlandóbb a tiszavirág életű újságcikknél. Mindemellett Sziveri János költészete az, ahol a líra eljut ama bizonyos felszikrázás hevületéig. Az egyéni (költői) léthelyzetek megéneklésekor kap Sziveri költészete olyan szociális tartalmat, amely azután — a líra liturgikus erejéből eredően — a közösségi gondok vállalásával szemben is nyitottá teszi ezt a költészetet. Az egyéni lét végsőkig lehatárolt lehetőségeinek megéneklése során észrevétlenül fordul a figyelem a hiányállapot társadalmi feltételezettségű gondjainak a megfogalmazása, kimondása felé. A kifosztott- ság, a kisemmizettség érzése Higedpróba (1981) című kötetében fogalmazódik meg először — többnyire még egyéni sorskérdések formájában, ám már ekkor világos utalás történik arra, hogy a belső kényszerekre „kívül a magyarázat”, s hogy a világi jelenlét e kettős feltételezettségének végső összegződése: a „kitalált eszményi rend: tetszhalott, kezdeti / siralom-állapot”. Dia-dalok (1987) című verseskötetében az egyéni sors és a közösségi létezés már egzisztenciális mélységek felé tágul, s a hitét a lélek minőségforradalmaira építő költő a hatalom teremtette „tökéletlen társadalom” létezési körülményeivel közösséget vállalni nem képes, s ennek folytán sajátos emigránsi magatartást kénytelen magára ölteni. E magatartásnak egyik, kétségtelenül legkifejezőbb verse a társastervezés című költeménye: hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik maguk között megosztottak hatalmakat — s hallgattam------egy pillanatra azt képzeltem lesz majd lakásunk vagy legalább valami albérleti kályhánk amibe néhanapján az időzített tüzelőt hánynánk nem mint most--------------pannóniai vagyok, és János harmincéves s csak költő de ezt te is tudod — a földdel kéne tudni bánni lehet-e ennél szebbet kívánni de hol a földem legalább talpalatnyi ahol a fogamat ott bírnám hagyni----------még jó, hogy kimeríthetetlen az optimizmusom s vagyontalanságomat is az utókorra hagymányozom A „középkori léthuzat”-ban azon túlmenően, hogy a politikai létezés álpolitikai bazárrá züllik szét, megjelenik a történelmi tehertétel víziója is. Sziveri János költészetében a múlt felé táguló horizontok a Szájbarágás (1988) című kötetében közölt szonettekben jelennek meg, egyszerre kölcsönözve e lírának újabb lendületet és újabb dimenziót, bizonyítva egyszersmind azt is, hogy a politikum kérdésének jelentősége mit sem veszített korábbi 49
