Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat

érvényéből. Ünneprontó című szonettjében fogalmazza meg azt, ami verseinek igazi feszültségét adja:

körülkerengnek csörömpölő holtak ha egyáltalán valaha is voltak fejünkbe lesnek lopnák a jelent

a múltat amíg valamit jelent mindebből csupán annyit ha értünk semmi sem történik most éppen értünk

S mert nem történik értünk semmi, egész létezésühk mintha észrevétlenül átbillenne a már értelmezhetetlen súlytalanságba, ahol többé már nem lesz törvényteremtő az élet. „így lettem saját hazámban idegen” — állapítja meg a költő (Életízesítő szonett), idegen annyiban, amennyiben a gazdátlan valósággal szemben még mindig makacsul őrzi magában a szellem rendteremtő hatalmába vetett hitét. S ameddig csak magában lesz kénytelen őrizni, emigránsa lesz a kifosztott közösségi létnek. Ennek kiéneklése jelenti ma a legteljesebb emberi, történelmi, lírai jelenlétet.

Máig megismételhetetlen pillanata volt a jugoszláviai magyar regényírásnak Gion Nándor két regénye, a Virágos katona és a Rózsaméz, melyek rövid ideig élni hagyták a reményt, talán mégis elmondható, igazi művészi erővel és hitellel ábrázolható a birtokolásnak makacsul ellenálló kisebbségi világ, talán mégis lehetséges megmutatni azt a hitbéli elveszettséget, amely egyre erőteljesebben fordul szembe közösségi sorstudatunkkal. Gion Nándor története azonban még befejezésre vár, a trilógia harmadik kötetéről még csak írói ígéret formájában esett szó. Megszületett viszont egy másik, páratlan szépségű monológ formájában megírt regény a táj és az ember kölcsönösen szigorú feltételezettségéről. 1983-ban jelent meg Dudás Károly Ketrecbál című regénye, sajátos kísérletként a kisebbségi élet megannyi kényszerhelyzetének a számbavételére, a múltbatekintő, jövőt már nemigen látó, de még mindig okokat kereső írói szándék igazi szép pillanataként.

Magó Gellért hatvan éves brazil állampolgár negyven évi távoliét után tér haza szülőföldjére, hogy még egyszer — vakmerő reményei alapján is — utoljára találkozzon a falujával, Brazíliával. A Bácska szívében lévő kis falu nevében őrzi történetét; 1925 júliusában egy közeli település elesett parasztjai fölkerekedtek, hogy a tengeren túl, Brazíliában találjanak maguknak és családjuknak megélhetési lehetőséget, ám bátortalan szándékuk csak egy vizesárok túlsó partjára vezeti őket, s a lélek terhe igazán akkor oldódik, amikor közösen kimondják, bizony ők ezzel megérkeztek Brazíliába. Avarfüstsze- rű álmaikat az újonnan alapitott falu nevében ma is őrzi. Magó Gellért beleszületett ebbe a legendába, s kamasz fővel elindul, hogy megkeresse az ígéret földjét, amiről ősei tétova félelmükben lemondtak. S most íme, négy évtized után megjelenik faluja határában, hogy immár a távolról jött szemével lássa meg szülőföldjét, s vesse össze lelkében őrzött képével. A véletlen úgy hozza, hogy a falu határában a tanyavilágot járó vándorszínészek társulatával fut össze, s csatlakozva hozzájuk, estéről estére a vidék ünneplőbe öltözött arcát látja. Az „ágrólszakadt vidék” látványa így is szívet szorító: „milyen szegény maradt ez a falu, gondolta, vert falú alacsony házak, léckerítések, salakkal leszórt utcák, pedig milyen nagy városokon, gazdag hegyi falvakon jött keresztül, akkor még azt hitte, az országnak ezen a részén is ekkora fejlődést tapasztal majd, az anyja sohasem írt róla, hogy itt elutazása óta alig változott valami. . .”, ugyanakkor „eszébe jut, hogy nem messze innen egy egész falut fölépítettek a környék fiataljai az ideérkező telepesek számára, a messziről érkezett fáradt hegyi emberek csak nézték tágra nyílt, hálatelt szemmel, hogy itt minden ház vadonatúj, egy vadonatúj kész falu várja, hogy beleköltözzenek”. A faluban gyerekkori cimborái még megismerik Magó Gellértet, de valahogy mondani már semmit sem tudnak egymásnak. Magó érzi, szeretni kellene ezt a vidéket, ezt a falut, de a végtelen szegénység és elesettség elborzasztja őt. Régi sorsok tűnnek föl emlékezetében, s akkor hallani véli egykori tanítója, Balogh Károly hangját: „menjetek el innen minél messzebbre, rosszasá50