Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat
így jutott el a nyolcvanas évek végére hosszú évtizedek eredményeként a jugoszláviai magyar irodalom arra a pontra, melyen már határozottan jelentkezett a közösségi sorsvál- lalás végső föladásának veszélye. Sehol egy megszólító, sehol egy hazahívó, egy megtartó hang, sehol egy biztató üzenet. Mintha minden sorsunkból fakadó gondolat illegalitásba vonult volna, s ez főleg irodalmunk utóbbi másfél-két évtizedére jellemző. Mindez persze nem jelenti azt, hogy kisebbségi hiányállapotainkról ne készült volna számvetés. Tétova, bátortalan próbálkozásokkal olykor-olykor íróink megkísértik a lehetetlent is. A kisebbségi-nemzetiségi emlékezést „pótolja” Szeli István 1988 őszén megjelent így hozta a történelem . . . című önéletrajzi kötete, melyben az idős tanár, nem egyszer éppen a történelmi múlt felé kiélezett újságírói kérdésekre válaszolva mondja el élete történetét. Szeli István e tájék azon kevés humanista elkötelezettségű értelmiségiéinek csoportjába tartozik, akikről bízvást elmondhatjuk: iskolateremtő egyéniségek voltak. Nem csak azért, mert neki ténylegesen is megadatott az iskolateremtő tettek vállalásának lehetősége, hanem elsősorban azért, mert Szeli István emberi magatartása akár példaként is szolgálhat a kényszerhelyzetek tisztességgel történő elviselésére. Egyike ő azon keveseknek, akik teljes történelmi súlyában tudták érzékelni a kisebbségi közösségek életét, az életükből eredő sorskérdések megannyi kényszerítő hatalmát. Erről tanúskodik úgyszólván valamennyi figyelemre méltó kötete, az Utak egymás felé (1969), a Nemzeti irodalom — nemzetiségi irodalom (1974), A magyar kultúra útjai Jugoszláviában (1983), de különösen a Történő történelem (1981) és Az erózió ellen (1986) című két utolsó gyűjteményes tanulmánykötete. Erről a gondolatokban és tettekben gazdag életről szól életrajzi vallomásaiban, úgy, hogy közben mindvégig egy közösség szendergő létállapotáról beszél, megmutatva azt is, amit a nem létező művelődéstörténet-írásunknak remélt önmagáratalálásakor számba kellene vennie. Szeli István, mérlegelve az önmagunkkal szembeni mulasztásokat, figyelmeztet: „a magunk világa nélkül nem ismerhetjük meg a tágabb világot sem, éppen így, a múlt nélkül nem lehet jelenünket sem értékelni, jövőnket sem építeni, kimunkálni.” A tudós tanár, aki élete során mindig tudatosan vállalta a kimondhatatlanul ellentmondásos kisebbségi értelmiségi szerepét, aki szolgálatait ifjúkora óta nemes indulattal szentelte a jugoszláviai magyarság oktatási és művelődési — ezen túlmenően tudományos — élete megteremtésének, mi több: intézményrendszere kiépítésének, s akit minden bizonnyal sokszor megkísértett az Európán belüli majdnem-peremlét gyötrelmeinek félhomálya, éppen a múlt nagy tanulságai nyomán fogalmazta meg követésre méltó elszántsággal és lelkesítő biztatással: „a regionalizmus és az egyetemesség nem abban az értelemben mond ellent egymásnak, ahogy azt a mindennapi szóhasználatban tapasztaljuk. Az a körülmény, hogy egy műalkotás, egy irodalmi mű tájhoz, régióhoz, vidékhez kapcsolódik, vagy éppen abból nő ki, abból merít ösztönzést, még nem regionalizmus, nem jelenti azt, hogy a mű vidékhez tapadva nem lát túl önmagán. Vonatkozik ez természetesen a tudományos kutatásra, irodalomtörténetre, irodalmi kritikára stb. is. Tehát én nem témában, a tárgyban, egy bizonyos helyhez való kapcsolódásban keresném a regionalizmus ismérveit, hanem inkább egyfajta magatartásban, szemléletben, gondolkodásmódban. Az a körülmény, hogy egy táj vagy vidék ihletését lehet felismerni egy műben, akkor negatívum, ha azonossá válik a vidékiséggel, vagyis lélekben és szellemben az”. Ugyanakkor idézi Milkó Izidor megállapítását is, miszerint „a vidékiség szív- és lélekügy, nem pedig illetőség kérdése”. Szeli István rámutatva oldásaink és kötődéseink lényegére, gyámoltalan s többnyire messzetekintő önismereti tapogatózásainkhoz kínál fogódzót, nem feledkezve meg arról sem, hogy rámutasson: irodalmunk sorskérdéseinek legfontosabbja, lesz-e határozott emberképe, lesz-e európai értékekkel is mérhető, a valóságból eredő nyitottsága a sorskérdések iránt. Mindemellett önéletrajzi vallomásában azokról a fogyatékosságokról is szól, melyek a jugoszláviai magyarság már-már dermedt tudományos életét jellemzik, s amely fogyatékosságok történelem- és valóságismeretünk jelenlegi homályához vezettek: „voltak és még mindig vannak félelmeim, hogy eljárásainkban, módszereinkben, kutatásainkban nem vagyunk eléggé alaposak. Valaminek a feltételezéséből indulunk ki, ami már nem is feltételezés bennünk, hanem meggyőződés vagy kinyilatkoztatás, és ehhez keressük azután 45
