Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat

Szemétre vetve ázni esőben ehhez van talán gusztusod kiszenvedni és szenvedni időtlen miközben szabdalják élő húsod vagyunk így rendre egyre többen.

Ugyanakkor a költő azt is kimondja: „Például tudjuk, annak lehet itt jó sora, / aki helyezkedést a pillanattól / les el” — ami kényszerűséget és kiszolgáltatottságot egyaránt jelez.

E kiszolgáltatottságából ered, hogy irodalmunk csak a legritkább esetben tudja megmutatni a közösségnek a vállalható értéktartalmakat, ezért hosszú időn át folyamatosan másról beszélt. Ha a kisebségi lét lényege a maga hiányaiban mutatkozik meg, akkor e művészet által megkísérelt létértelmezési próbálkozásoknak is elsősorban a hiányokról kell szólniuk. Az őszinteségnek azonban objektív akadályai vannak. Szirmai Károly mutatott rá a maga korában: a kisebbségi irodalomban bármilyen tendenciátlan szándékú is a valóság, a valós élet- és sorshelyzetek megmutatása, annak kritikai éle minden egyes esetben a többségi nemzet érdekeit sérti. Czine Mihály erre is utalva, éppen a jugoszláviai magyar irodalomról írt tanulmányában jegyzi meg: „Ez magyarázza, hogy a kisebbségek életéről oly kevés érvényesen beszélő regény született. Nemcsak Jugoszláviában, Romániában és Csehszlovákiában is csak töredékesen született meg a kisebbségi regény.” Ebben rejlik az oka annak is, hogy a kisebbségi sorsban oly nehezen születik meg a szociálisan elkötelezett művészet, az a művészet, amely elhivatottságát fölismerve, a tényleges emberi sorsok fölé hajol, s e sorsokban teljes érvényű, emberi kérdéseket fogalmaz meg. Hiszen korántsem arról van szó — Czine Mihály sem erre gondolt —, hogy az irodalomtól (és a művészettől) kizárólag „kisebbségi témát” kellene követelni. Volt erre is példa, s a maga korában a couleur local téves értelmezése, röghözkötöttsége már-már minősíthetetlen szintre süllyesztette a jobb sorsra érdemes alkotói szándékot. Azt viszont feltétlenül látni kell, hogy ha a kisebbségi lét sajátos hiányállapotot jelent, akkor e hiányállapotnak a művészet teremtette sorshelyzetekben is jelen kell lennie. Az igazi művészet bármilyen mértékű elvonatkoztatásokban is beszél a csendről és az üvöltésről, az ürességről és a hiányról, a fényről és a sötétségről, ha hitelt érdemlő tisztasággal mindezt emberi sorsokhoz köti, életről fog szólni, emberi szabadságról vagy annak hiányáról, demokráciáról vagy annak hiányáról fog beszélni. De ehhez meg kell látni az emberi sorsokból eredő csendet és üvöltést, ürességet és hiányt, fényességet és sötétedést — vagyis szociális elkötelezettséget kell vállalnia, ami a kisebbségi irodalmak számára a legnehezebb. Főleg akkor reménytelen, ha ebben a szándékában nem támogatja a nemzeti-nemzetiségi azonosságtudat és önismeret, ha nem támogatja történelmi hagyománytudata.

Kétségtelenül ebben rejlik a jugoszláviai magar irodalomnak úgyszólván valamennyi gyengesége. A legfőbb hiányossága, hogy ez a közösség máig sem vetett — nem vethetett — számot a létezését meghatározó tényekkel, nem vetett számot történelméből eredő helyzetével. Történelmének hét évtizede során kellő határozottsággal sohasem nézett szembe gyámoltalan önmagával. A jugoszláviai magyarság körében máig nem végeztek népismereti kutatásokat, nem végeztek szociográfiai fölméréseket, nem derítették föl történelmi jelenlétének argumentumait. Nem végezték ezt el sem az intézmények, sem az erre hivatott személyek. A jugoszláviai magyarságnak ma sincs történetírása, mely segítene fölépíteni saját identitástudatát, ennek következtében e közösség megmaradt az önmagáról való gondolkodásnak egyféle patriarchális állapotában. A romániai magyarsághoz fogható közösségtudata nincs, következésképpen múltját és jelenét sem birtokolja vélt európaiságunknak megfelelő határozottsággal. Az is igaz, hogy a folyton fölötte lebegő nacionalizmus vádjának félelmétől sokszor inkább lemondott a sorsát érintő kérdések végiggondolásáról, semhogy alkalmat adott volna e sorskérdések jogtalan elvitatására. Azt azonban mindenkor tudni kell, hogy az idült kevesetmondás idővel együtt jár az egyre kevesebbet- gondolással, s ez végül az elhallgatás kockázatát hozza magával.

44