Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat

vállalásából eredő mélység. Történeti gondolkodás nélkül pedig hogyan képzelhető el a nemzeti-nemzetiségi önismeret, s az önismereten nyugvó önbecsülés? „A történelem kényes kérdéseit feszegetni minden időben veszélyes vállalkozás volt...” — írja múltba néző visszaemlékezéseinek legújabb kötetében Herceg János, ami egyben azt is jelenti: Európának e régiójában a múlttal, a történelemmel történő szembenézés kétszeres bátorság és kétszeres tisztesség kérdése. A közösségi cselekedetekben megnyilvánuló hagyományos értéktudat történelmi dimenziója határozza meg a kisebbségi valóságunkat — s ennek kellene meghatároznia kisebbségi irodalmunk elhivatottságának jellegét is. Ilyen feltétele- zettségében elvitathatatlan a nemzeti hagyományok meghatározó ereje (mint ahogyan elvitathatatlan a jelen társadalmának befolyásoló ereje is). E felismerések alapján állapíthatta meg Szeli István önéletrajzi vallomásában: „A magyar nyelven művelt itteni irodalom magyar irodalom továbbra is, anélkül, hogy kiszorulna a magyar műveltség egészéből”. E megállapítás ellenére is látni kell, hogy a jugoszláviai magyar irodalom úgyszólván feladta nemzeti-nemzetiségi önismereti szándékait, ezért van az, hogy hosszú évtizedek óta az átbeszélhetetlen hidegség jellemző irodalmunkra. Az írói toll hosszú évtizedek óta nem ad választ kisebbségi sorskérdéseinkre, hiszen e sorskérdések egyértelműen és világosan a kellő mélységű egyéni és közösségi önismeret, a létezésből kibomló azonosságtudat világosságánál fogalmazódhatnak meg. Dobos László csehszlovákiai magyar író nyomatékkai mutatott rá: „Az önismeret alakítja az egyén és a közösség egészséges reflexeit, az önvédelem, a gondolkodás, a megértés műveleteit”. A biztos alapozású önismeret segíthet csak a nemzetiségi-kisebbségi tudati zavarok áthidalásában, a nemzetiségi-kisebbségi létezés — ami elsősorban és mindenkor politikai kérdés — kellő vértezetű értelmezésében. A kisebbség létét biztosító jogokat nem elegendő, ha a törvény, a jogi normák biztosítják, a megmaradáshoz feltétlenül szükség van az önismeretből, az önbecsülésből szárba szökő szellemi programra is. A közösségi gondra nyitott értelmiségi, író ember, Szenteleky Kornél tudta azt, amiről mára már mindenki jószerével megfeledkezni látszik, hogy a szellemi program mélyén szervező erőként a kellő határozottsággal és bátorsággal kialakított kisebbségi világnézet áll, ami egyszersmind kellő nyitottságot is jelent nemzeti hagyomány, többségi nemzeti kultúra és európai értékrendszerek irányába. Szenteleky Kornél még világosan látta, életünket, sorsunkat vagy a történelmi-nemzeti értékek irányítják, vagy nem irányítja semmi, s akkor a közösség ki van szolgáltatva a parttalan hányódásnak. Ezek az értékek a történelmi tudat és a vállalt nemzeti hagyományok alapján kiteljesített önismereti értékek lehetnek csak. Széchenyi István — akiről kisebbségi sorban szokás megfeledkezni — egy egész nemzet elé tűzte ki feladatul: az önismeret és az önkritika indította belső reform lehet a mi legmagasabbrendű célunk. Nem szabad ezt szem elől téveszteniük a kisebbségi sorban élőknek sem, már azért sem, mert átpolitizált létezésünk erkölcsi hitvallását jelenti e gondolat. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a heideggeri tanításról sem, hiszen emberi tapasztalatunk bizonysága szerint minden nagy dolog abból született, hogy az embernek hazája és nemzeti hagyománya van. Haza és nemzeti hagyomány a kisebbségek számára kettős kötődést jelent, az egyensúly meglelése erkölcsi kötelességgé válik.

Van-e önismeretéből eredő erkölcsi felelőssége napjainkban a jugoszláviai magyar irodalomnak? Lehetne, ha vállalni tudná történetiségéből eredő elhivatottságát, ha vállalná történelmi létezésének igazi súlyát. Ezzel szemben az igazi gond éppen abból ered, hogy mindmáig nem történt meg az önismeretét kialakító történelmi és kulturális hagyományok kellő szintű értelmezése. Közösségi tudatából hiányzik a történetiségébe vetett hite, s ez nagyfokú kiszolgáltatottságot teremt. Mert mi az, ha nem kiszolgáltatottság, megrokkant szellemi csonkaság, ha az újvidéki Magyar Szó lapjain az Illyés Gyula halálára írt nekrológban az irredentizmus vádjával bélyegzik meg azt az embert, aki teljes — csak európai léptékkel mérhető — életművével hirdette: csakis történelmi hagyományaiban lelhet magára egy közösség, legyen az nemzet vagy nemzeti kisebbség? Talán ekkor jutott legmesszebb sorsának tudatos vállalásától a jugoszláviai magyarság. Joggal írta erről a kifosztott létezésről a költő, Sziveri János:

43