Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat
elhatárolódást hirdetve, az önálló történetiségen túl felmond minden szellemi kötődést az egyetemes magyar irodalommal. Ha valóban nemzetietlen lett a jugoszláviai magyar irodalom az elmúlt hét évtizedes történelme során, az azt jelenti, hogy valamikor megtört a belső, szellemi tartalmakból eredő fejlődése. Nemzetietlensége pedig abban mutatkozik meg, hogy már nem képes vállalni a közösségi gondokat sem. Mindemellett ha elfogadjuk, hogy a jugoszláviai magyarság szellemi erejét tekintve értékteremtő közösség, ha elfogadjuk, hogy vállalt értékeit abból a valós világból meríti, amelynek tagadhatatlan történelmi múltja van, akkor a nemzeti-nemzetiségi értékek vállalása nem elhatározás kérdése. Akkor van egy hagyomány, amit cselekvő gesztusainkban vállalni és folytami kell — vállalni és folytatni úgy, hogy megalkotott gondolati világunkból ne zárjuk ki a „genius loci”-t, a hely szellemét, szellemiségét sem. Minden bizonnyal Szeli Istvánnak van igaza, aki a kisebbségi kultúra lényegét tekintve Nyelvhasználatunk etikája című tanulmányában leszögezi: a nemzetiségi lét lehetővé teszi a „(nemzeti) kultúra teljességének birtokba vételét és beépítését a környezetbe. Más kérdés, hogyan élünk ezzel az adottsággal és lehetőséggel, élünk-e vele egyáltalán, vagy talán visszaélünk vele. Itt már igen magas fokon jutnak kifejezésre a tudati tényezők, a kultúra szubjektuma, ahogy azt ma divatos mondani. ízlés, elszánás, a műveltség foka, ismeretszint dolga, hogy az emberi (akár társadalmi vagy nemzeti) műveltségállománynak mely elemeit tesszük magunkévá ...” Persze, felmerül a gyanú, hogy az elszánás kérdése és a „műveltség foka” kisebbségi helyzetben mennyire kondicionált. Lehetetlen nem látni a meghasonlottságot abban a kettősségben, miszerint egyfelől adott a jugoszláviai magyarság számára a nemzeti kultúra teljes érvényű hagyományrendszerének a vállalhatósága — többnyire elvi szinten —, másfelől a gyakorlatban szigorú elhatároltságában hirdetik a jugoszláviai magyar irodalom jobbik esetben független és „önálló” jellegét, szerencsétlenebb esetben lényegétől többnyire idegen hagyományokhoz történő kötődését. E kötődések téma- és élményvilág tekintetében lehetnek a politikai régió által meghatározottak, mindemellett a nyelv, amelyen megszólal, a nemzeti irodalommal vitán felüli egységet teremt. Maga Szenteleky Kornél is világosan látta, hogy a jugoszláviai magyar irodalom önállóságra van utalva, hiszen sorskérdései is, a történelem módosító erejénél fogva, a nemzeti léttől eltérő, sajátságosán kisebbségi gondokban jelentkeznek, mindemellett a nemzeti kultúra hagyományait érvényesnek, meghatározónak, mi több, kötelező érvényűnek tekintette. Ezen a tényen mit sem változtat, hogy maga Szenteleky vonta le az új, kisebbségi helyzetből eredő tanulságot, „nekünk magunknak kell megteremtenünk irodalmunkat és új kulturális életünket”. Ehhez a munkához látta ő elengedhetetlenül szükségesnek a táj szellemiségének irodalmi művekben történő, esztétikai érvényű megfogalmazását. Az irodalomnak — írja — „bele kell kapaszkodnia az idő, a talaj, a tények, a társadalmi adottságok pozitívumába”. Ennyiben ónálló, s lényégéből eredően törvényteremtő is a jugoszláviai magyar irodalom élete. Ám az irodalom etikaimorális felelősségét ő is a történelmi-kulturális hagyomány vállalásában látja, „kisebbségi világnézeté”-nek bölcseleti tartalmát is erre építi. Ennyire bonyolult, ennyire összetett a kérdés a jugoszláviai magyar irodalom lényegét, jellegét és hovatartozását illetően, s az, hogy a kérdés — mégha puszta szóváltás formájában is — fölmerült, azt bizonyítja, hogy ki nem beszélhető gondjaink, elintézetlen dolgaink az elmúlt évtizedek egymást követő nagy borulásai folytán egyre zaklatóbb erővel gyülem- lettek fel. Hosszú idő óta — közel fél évszázada — nem volt mód közösségi sorskérdésekről szólni, s a jugoszláviai magyarság az életébe belekönyöklő ideológiai kényszerek miatt saját azonosságtudatát érintő kérdéseivel igazából, nyíltan, sohasem szembesülhetett. Kisebbségi azonosságtudatára épülő önismeretének hiánya a hovatartozásával kapcsolatos, megválaszolatlan kérdések hosszú sorát szülte, ami mögött a történeti gondolkodás hiányát kell látni. Ha egy közösség bármilyen oknál fogva nem vállalja saját történetiségének valós értéktartalmait, gyökértelenné válik saját jelenében is, aminek folytán értékigényeit sem lesz képes megfogalmazni sem önmagával, sem az őt körülvevő világgal szemben. Az ilyen közösségnek kultúrája sem lehet teljes, hiányozni fog belőle a történelmi hagyományok 42
