Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat
Mák Ferenc A rejtőzködő öntudat Talán, mert a földet se hittem, amint nem hittem az eget, talán mivel nem kértem itten én nem reméltem eleget. (Babits Mihály) őszén Sziveri János, az Új Symposion öt évvel korábban leváltott főszerkesztője nyilatkozott a belgrádi NIN hetilapnak, s egyik mellékmondatában kifejtette: meggyőződése szerint a jugoszláviai magyar irodalom mint önálló egység nem létezik, hiszen a Jugoszláviában magyar nyelven művelt irodalom szerves — és mint ilyen, elválaszthatatlan — része a magyar irodalomnak. Véleménye az interjúban tárgyalt témának — az Új Symposion sorsának — egy mellékesnek tűnő részletkérdése volt, minden bizonnyal ebből eredt — az egyéb körülmények között elengedhetetlen — árnyaltságának hiánya is. Megjegyzése nem is vert volna nagyobb hullámokat egykedvű irodalmunk állóvizében, ha a Magyar Szó Kilátó című mellékletének jegyzetírója nem reagál oly hevesen Sziveri kijelentésére, hangsúlyozván: a nyilatkozó több mint fél évszázada eldöntött kérdésben jelentette be különvéleményét, amit ha elfogadunk, a jugoszláviai magyar irodalom teljes múltját, lényegét és történetét tennénk kérdésessé. A jegyzetírónak abban feltétlen igaza volt, hogy a magyar irodalom egységes és oszthatatlan jellegének a hangsúlyozása, mi több, tényként történő elfogadása a jugoszláviai magyar irodalom önállóságába vetett hitét alapjaiban ingatja meg; más kérdés azonban, hogy e szigorú elhatárolódás és különállás valós gondolati tartalmak és eszmei értékek alapján jött-e létre, vagy bizonyos — irodalomtól idegen ideológiák külső, „rendszerteremtő” ötletének üveglábaira épült-e. Vajon arról van-e szó, hogy a nyelv egységteremtő erején túl erősebbnek tűnik a lényegesnek ítélt tartalmi jegyek elkülönítő ereje, hogy egy szellemi közösség szervessé épített történeti léte nyomán kultúrájában, bevallott és vállalt hagyományaiban képes volt sajátos, csak rá jellemző, létéből eredő szellemi értékeket teremteni, s a létező intézményein keresztül ezt közösségi értékké avatni, ami azután különállásának és elkülönülésének törvényrendszerét is kialakította? És ha még így is volna, hirdetett elhatárolódásunk nem jelent-e szembenállást az európai kultúrák — lényegéből eredő — egységesítő folyamataival szemben? Végeredményben kit, kiket sérthet, ha egykori széptevéseinkkel szemben, összekacsintó lojalitásunk ellenében a jugoszláviai magyar irodalmat végre annak tekintenénk ami: a magyar irodalom részének? Hogy ez a korábbi hittételek felülvizsgálatát jelentené — az csak természetes. Hogy létezett korábban a tanítás, miszerint a jugoszláviai magyar irodalom magyar nyelven írt jugoszláv irodalom, s hogy erre az alkotói szándékkal szembeni hivatalos politikai elvárások épültek, azt kár lenne tagadni, hiszen voltaképpen ez legalizálta egyrészt az irodalmunk „gyökértelenségéről” vallott elméleteket, másrészt a „szavatolt” kötődésekből eredő hajlíthatóságot. Esetlen, túlideologizált korszaka volt ez irodalmi életünknek, hamis büszkeségével a különállásnak, megtévesztő gesztusával az elhatárolódásnak. Azóta megírták a Jugoszláviai magyar irodalom rövid történetét is, mely irodalmunk előzményeit, meghatározó örökségét a magyar nemzeti irodalomba szervesen beépülő és jó értelemben vett tájirodalomban látja, egészen a reneszánsz, a humanizmus és a reformáció szellemi mozgalmáig visszavezethetően, ugyanakkor 1918 után konok 41
