Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő -- 7. Műfajok vagy poétikák - miközben a történetem hintája…
a földhöz, s az, mint egy tányér, öt darabra ment... Az ellenforradalom mocsárgőzökkel töltötte meg az országot; hagyjuk magára a fuldokló népet? Egyesek megjárták a külföldet, mások olvasmányaikban utazták be, s új, harminc-, negyven-, ötvenévnyi elmaradottságot találtak, mely tudományunkat, művészetünket Európából megint kirekesztette. Kitört és megforgatott a válság, honnan jött, hová visz?” (Németh László: Vers vagy tanulmány; 1935) Nem az azonosságok és különbözőségek kedvéért idézek. Az azonosságok is, a különbözőségek is jól láthatóak. Az idézés oka ezúttal elsősorban az, hogy eltöprengjünk rajta: Németh — mikor föltette a kérdést: vers vagy tanulmány? — sokakkal együtt, akkor úgy látta, hogy az író és a korszellem kapcsolatának kérdése leginkább az irodalom műfajai közötti kapcsolat kérdése. Megkockáztatnám: a probléma a hetvenes évekig — ha nem is kizárólagosan, de meghatározóan — így, műfaji kérdésként merült föl. Állításom lényege: a változó korjellegnek, a változó korszellemnek, a teljes irodalomtörténeti folyamatosság szakaszolódásá- nak következménye és egyben nyomjelzője: a probléma műfaji kérdés helyett leginkább (isten ments a kizárólagosságoktól) poétikai kérdésként állt elő. Mit jelent ez? 8. Ha a folyóiratok újabb szépírói, illetőleg teoretikus teljesítményeit figyeljük, látjuk, hogy nagy hangsúllyal kerülnek homloktérbe a próza változatai és esztétikai értelmezéseik. Vegyük észre (odújainkból kipillantva) a pályatársak meditációit, küzdelmeit, eredményeit. Úgy érzem (átfogóan): arról van szó, hogy a századvég hatása előtérbe hozza a huszadik századi próza formáinak a sajátos írói anyaggal-szemléletttel való «kitöltése» után, a világélményből-világszemléletből epikai formává szerveződő prózát, elsősorban regényt. Az előbbit leginkább a Flaubert utáni, mindmáig folyamatos regényeszmény mellett, Proust, illetőleg Kafka alapozta, az utóbbit (ha már neveket keresünk a világirodalomban) leginkább Joyce, Borges, Beckett. Azt látjuk, hogy a ma prózaírója egy szellemiségre-műre-kultúrabázisra „kapcsolva rá” önmagát próbálja megvetni a lábát az általános süllyedésben, hogy szintetizálja a (kül)világ mozaikjait. Az igazság — az évezredes európai kultúra mindent átkarolni próbáló mozdulatával — lasszót dob a regényíró nyakába, ami süllyedés közben nem engedi.. . (szép halál)... Ezt a kapcsolatot éreztem Török Endre idézett meditációiban, de nem árt megjegyezni, hogy a szellemi-erkölcsi látomás, ami az életet, a sorsunkat, mint veszteségek sorozatát, illetőleg az emberben továbbkeresendő „csodát” egységbe kapcsolja, irodalmunknak olyan sajátossága, amelynek (köztudott) előzményei vannak. Az új az, hogy az igazság, mint lasszó, miközben egyszerre fenntart a süllyedésben és torkunkra szorítja — töredékekbe morzsolja — a prózát, az újabb változatokba most már nem „egyszerűen” formát keres, hanem formává konstituálódik. Thomka Beáta ezzel kapcsolatos sokirányú töprengéseit hozta elém a július. Gondolatait azért érzem fontosnak, mert nem lezártak. (Nem is törekszik erre.) Úgy látom, módszerében a rátalálások őt éppen a rátalálási bázisokról megpillantható újabb ellentétek definiálására ösztönzik. Szilágyi István Agancsbozót]át elemezve töprengett korábban azon, hogy (ez) a regény hogyan alakítja az idő39
