Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő -- 7. Műfajok vagy poétikák - miközben a történetem hintája…
Aki ma körülnéz (a kézirata fölé hajoló regényíró is), ezt a folyékonyságot érzékeli. Az önrendelkezési igények egybemosódnak a nemzetállami törekvésekkel. Sok szó esik ma arról, hogy az önrendelkezés mennyire jogos, a nemzetállami igény mennyire korszerűtlen. Ez a folyékonyság újabb változata annak a változásnak, amelyben (megint) együtt érvényesülnek a nyugatias és keleties technikák, ám mindkettő kifejletlen formák között. Miközben az önrendelkezési jogok biztosítása elengedhetetlen, a megoldásra váró kérdések akkor kerülnek napirendre, amikor a különböző nemzetállami törekvések és a régió gazdasági lehetetlenülései egybecsúsznak. Az önrendelkezési biztosítékokat a történelmi előzmények miatt (ibizonyos fokig) csak egymás ellenére, miközben a modernizációs folyamatokat, mint az európai integráció alapját (kizárólagosan) csak egymással összefogva valósíthatják meg a ma újra egymásra mutogató kisnemzetek. Kérdés: az egyszerre előtérbe kerülő folyamatok — önrendelkezés, nemzetállami törekvések, az ellentéteket félretevő összefogások, a gazdasági modernizációval összefüggő közös feladatok, a közben kialakuló ellentétek — közül melyik tör a közeljövőben az értékhierarchia élére? Aki ma körülpillant, azzal is találkozik, hogy sokan, Szlovákiából a Dunán innenre küldenék a magyarokat, miközben Erdélyben sem javul semmi. Bizony, ugyanazok, miközben Szlovákiában a magyarokat, a zsidókat is . ..; ugyanazok, akik Erdélyben a magyarokat, a zsidókat is . . . (ha ez sem, nem tudom, mi erősíti meg itthon a másság iránti toleranciát?). Az, hogy a határon túli magyarság védelmében szélsőjobbunk felelőtlen, amennyire káros, annyira várható volt, ám az, hogy a kormánycentrum (egy éve még hivalkodóan vállalta a középjobboldali- ságot, ám mára saját jobbszárnyától való — ki nem mondott — elhatárolódásaként, minden hitel nélkül „centrumnak” minősíti magát), nos, az, hogy a kormányzat egyes oktalan nyilatkozatait folyamatosan okosabb nyilatkozatokkal korrigálja, aztán visszavon, aztán mégse, aztán újból, aztán . . . bizony, ez lassítja az előrehaladást az amúgy is sűrűsödő rengetegben. Eszembe jut Csoóri Sándor Magyar Apokalipszisének egy fejezete, amelyben arról írt, hogy Illyést faggatta: miért csak oly áttételesen vállalták a szembefordulást hajdan Horthyék mindent elárasztó soviniszta, revíziós politikájával? Azért, felelte neki Illyés, „mert ha nyíltan támadtuk volna a sovinizmust, a történelmi tudatlanságban tartott magyarság még inkább Horthyék leegyszerűsített igazságához pártol, s ránk — írókra, falukutatókra, néprajzosokra, történészekre — még azoknak a szociális igazságoknak a kimondásakor sem figyel, amelyeket a vérében, az idegeiben hordoz”. Ma más a helyzet. Ma a közvélemény (és az írók, néprajzosok, történészek) nagyobb része tudja összeegyeztetni a határokon túli magyarság jogaiért való kiállást az európai határok sérthetetlenségének kényszerűségével, miközben egy szűkebb (bár a hatalom csúcsain is érvényesülő) bázisról érkeznek a folyamatosan önkorrekciót kívánó nyilatkozatok. Sajnos, közben tovább távolodnak Bibó, Németh, Illyés intései arról, hogy a kisebbségvédelemben milyen szerepük van a határokon belüli gazdasági-szellemi-erkölcsi stabilizációk technikáinak, az értékcentrikus politizálással való vonzás biztosításának. 37
